Twist Olivér számítógéppel

Sok helyen fizetetlen túlórák zsírjával kenik a gépezetet

Veczán Zoltán

2017. január 9., hétfő 09:00, frissítve: hétfő 15:15

Aki karrierista módon csak a pénzt hajszolja, hiába lesz gazdag, magányos marad és boldogtalan – így szól a jól ismert közhelyhalmaz. Eredete, gyanítom, visszavezethető azokba az időkbe, amikor a tévékabaréban bemondókat utánzó hanghordozással azt ecsetelte egy színésznő, hogy a kormány utasítására bevezették a háromórás munkanapot. Persze ez már akkor is csak tréfa lehetett: a máig fizetett hitelekből fenntartott gulyáskommunista gazdaság felületes ismerete is elég volt hozzá, hogy senki se vegye komolyan az ilyen fantazmagóriákat. Akinek valamiért nem volt elég jó a Trabant, az önként mehetett fusizni, gürcölni, géemkázni a Zöldségesmerciért. Aztán a rendszerváltással és a privatizációval megjelentek a mobiltelefonos-aktatáskás menedzserek, és velük az egyszeri melós számára felfoghatatlan fizetések is. Megjött a kapitalizmus is a maga csúnyábbik arcával, és a privatizáció: az országot megcsapta a nyitott gazdaság jeges szele. A dolgozóktól elvárták a precíz német gyárakhoz mért teljesítményt és szorgalmat, miközben az életkörülmények egyre nyomorúságosabbá váltak.

Az ország átesett a ló túlsó oldalára: sok vállalat deklarált szándéka lett az utolsó csepp energiát is kisajtolni dolgozóiból, miközben a fizetéseket továbbra is a legrosszabb szocialista gyári lógósok béréből kiindulva állapította meg. Jött a projektszemlélet, a cégek pedig fizetetlen túlórák zsírjával kenték a gépezetet. Egymást hajszolták az adóelkerülés és a bérrabszolgaság rendszerébe, kiszorítva a tisztességes profittal termelőket.

Mindenki megérzi a helyzet keservét: magam is megfordultam olyan munkahelyen, ahol alapelvárás volt, hogy az ember a ráterhelt, átlagosan heti ötven-hatvan munkaórát igénybe vevő feladatokat zokszó nélkül végezze el. A túlóra természetes volt, úgymond a szakma velejárója. Legalábbis ezzel vigasztalgatták magukat a kollégák, és ezt hallgatták a menedzsmenttől is.

Barátaimtól rendre visszahallom, hogyan múlnak el húszas, harmincas éveik, miközben napjuk legértékesebb részét egy iroda falai között töltik, a nap fénypontja pedig az ebédrendelés, vagy egy cigi az udvaron. Az átlagos magyar munkahely fegyházából vágyakozva néznek a multibörtönre, ahol a kizsigerelés mellé legalább jár kondibérlet meg prémium. Irigykedve nézik azt is, aki egy-két lépcsőfokkal feljebb jutott: bár az illető továbbra is egy fogaskerék a gépezetben, jobban csillog, mert gyakrabban olajozzák.

Szóval távolról sem igaz, hogy ez a hajsza saját döntés volna, a pénzéhség diadala az emberi értékek fölött. A mókuskerék gyorsult fel olyannyira, hogy a legtöbb munkahelyen elvárás lett az önkizsákmányolás projektről projektre. Nem elégednek meg a munkáltatók azzal, ha a nap egy részét az ő szolgálatukban töltjük, még azzal sem, ha minden napfényes órában értük robotolunk. Az összes energiánk kell nekik. A pihenőidő, a szabadság, vagy életünknek bármely része, amely nem őket szolgálja, csak szükséges rossz a szemükben, amit el kell tűrni azért, hogy többet és jobban dolgozhassunk nekik. Totálisan kifordult gondolatmenet ez; így még az is kiég, aki olyan szerencsés, hogy azzal foglalkozhat, amit szeret csinálni.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Tíz-tizennégy óra munka naponta, vacsorára hazaesni, néha egy mozifilm vagy kirándulás – pontosan így írta le a cselédek és a gyári munkások életét bármelyik szociálisan érzékeny írónk, még csak nem is a boldog békeidőkben, hanem a gazdasági válság idején. Az pedig, hogy a vas helyett az emberek zöme immár a billentyűket püföli, a munkanormát pedig nem legyártott fazekakban, hanem jelentésekben és táblázatokban mérik ki a számára, még nem jelenti, hogy a digitális robot nem szalagmunka, akkor sem, ha nem az ízületek és az izmok, hanem az idegrendszer és a hátgerinc sínyli meg.

Ami viszont változott azóta, az a dolgozói attitűd. Mindenki játszi könnyedséggel feladja azt, amiért száz éve elődeik tüntetéseken verették magukat véresre a csendőrökkel, rendőrökkel: a nyolcórás munkaidőhöz és a tisztességes bérhez való jogot. Hagyják, hogy céges telefonnal pórázt, céges laptoppal mindenhova hordozható munkapadot akasszanak a nyakukba – nem egy ember csapja fel hordozható számítógépét a metrón, HÉV-en, intézi telefonjait útközben, hogy addig is előredolgozzon, amíg beér a munkahelyére. A munka és a magánélet összeolvadása a legtöbb esetben a munkaidő kiterjesztése a pihenőidőre, és semmi más. A vállalatok legújabb generációi, előbb az MLM-ek, majd az Uber-típusú startupok a vállalkozás illúziójával ráncigálják ki a szakadozott, de létező szociális hálóból azokat, akik önként sajtolják ki magukból a maximumot.

Majd megszokod, én is megszoktam. Máshol talán jobb? – kérdezgetik egymást az emberek. Tartok tőle, ha száz éve is így gondolkodtak volna, a mai napig látástól vakulásig fejthetnénk a szenet hattól hatvanéves korunkig, mint egy Dickens-regényben.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.01.09.

A szerkesztő ajánlja

Kuthi Áron

Nincs pénz a magyar múlt megmentésére

Nem csak templomokból áll az épített örökség a Kárpát-medencében. A megőrzésre a végtelen mennyiségű pénz is kevés volna.

Koncz Tamás

Méregdrága nyári elittábor a kormánytagok gyerekeinek

Kerényi Imre miniszterek trónörököseit várja a vörösberényi kolostorba, hogy ott körtáncot lejtsenek, és római stílusú hadi bemutatót tartsanak.

Vég Márton

Az Iraki Kurdisztánból származó negyvenéves Ismael jól érzi magát Magyarországon

A vámosszabadi befogadóállomáson élő férfi egy kicsit beszél magyarul, és nem akar továbbutazni Németország felé. Riport.

Pethő Tibor

Jolika, az ÁVH keblein nevelkedett, gépírónőből lett belügyes nagyasszony

Császárné Lábass Jolán jelképpé nemesült. A képmutatás, a szembenézés kudarcának jelképévé.