Új moralisták, farizeusok (36. rész)

Akkor most: ez a harc lesz a végső? – avagy hová lett a rendszerváltás ethosza · Az összeomlás figurája következik

2004. szeptember 27., hétfő 19:20

Izrael Samirnak különös, a szeretet határát súroló tisztelettel

Mottó: „A közös jövedelmet úgy elosztani, annak legalább azt a részét, amiről úgy döntünk, hogy elvesszük az emberektől, nem azért, mert akarják, hanem azért, mert mi erősebbek vagyunk és miénk az államhatalom, és ezt elvehetjük, hogy azt, amit elveszünk tőlük, azt legalább úgy osszuk szét, hogy arról a többség úgy gondolja, hogy na ez jó, körülbelül rendben van.”
(Gyurcsány Ferenc miniszterelnök-jelölt egy lakossági fórumon.)
Ifjúságom, e zöld vadont, szabadnak hittem és öröknek (…).” Ez és ennyi a közös alapélmény. S talán még az, hogy a zöld vadonban akad valami, egy egyszeri és megismételhetetlen valami, ami meghatározó. Valami, ami végig elkísér, amire mindig emlékszel, s amiről már akkor tudod, gyerekfejjel, hogy örökké emlékezni fogsz rá, amikor megtörténik. Aztán, ahogy öregszel, egyre több gyermekkori élményedről derül ki, hogy egyszeri és örök, és meghatározó – éppen ez a gyönyörűséges az életben, éppen ezért lehet végül szemébe nevetni a halálnak. Mert hát, ha a világmindenség végtelen, akkor a világmindenségben semmi sem lehet egyszeri és megismételhetetlen. Ez a racionálisnak és logikusnak tűnő felismerés már a hit előszobája. Hinni pedig csak magabízó, erős és tiszta emberek tudnak. Ami a hiten kívül van: becsvágy, gyávaság, magamutogatás és fölösleg.
Az én vadonom egyszeri és megismételhetetlen, és meghatározó élménye a vadon.
Apám vitt oda.
A Bükkbe.
Negyven kilométert gyalogoltunk Fehérkő-lápától Miskolcig, és az apám megdicsért és büszke volt rám. És megismertem Hegyi Simont, valahol Répáshuta fölött a rengetegben, és Hegyi Simon beköltözött aztán két novellámba is, és az arcára nem emlékszem, így talán az ő arcára emlékszem leginkább millió és millió arc közül – és ő volt az, akit odaképzeltem akkor…
Eltöltöttünk egy éjszakát apámmal a rengetegben. Sátrat vertünk, tüzet raktunk, s már leszállt az az éjszaka, amihez foghatót alig láttam azóta, amikor elindultunk vízért a forráshoz. Érzékeny orrú szarvasok vágtattak át előttünk az ösvényen – az apám félt, én nem. Hiszen én még nem voltam birtokában annak a tudásnak, ami ahhoz a félelemhez kellett. Csak álltam az éjszakában, feketeségben, tenyerem az apáméban, és szagoltam, szívtam magamba a szarvasok szagát. A vad szaga, ami akkor az orromba csapott, nem hagyott el azóta sem. S ültünk aztán a hamvadó tűz mellett, én és az apám, és felettünk a hold. És akkor egészen bizonyosan tudtam, hogy valaki egy hosszú madzagot fogva tartja a holdat. Ül valaki, ott a hangot halálba csókoló, éjfekete rengetegben, és tartja a holdat, konokul, a semmiért. Hegyi Simon tartja a holdat. A szarvasok pedig köré telepednek, és borostás, bagószagú, szép arcához érintik néha érzékeny, puha, vadszagú orrukat.
Elmondtam az apámnak, hogy Hegyi Simon bácsi tartja madzagon a holdat.
Nevetett az apám. De nem úgy. Nem úgy, ahogy máskor kinevette gyerekségemet. Csak azért nevetett inkább, hogy ne kelljen csodálkoznia, ne kelljen ugyanazt gondolnia, ne irigyeljen a gondolatért – nevetett az apám, hogy ne kelljen bevallania, őszerinte is madzagon tartja valaki a holdat, de nem Hegyi Simon bácsi, hanem az ő apja.
Nem akarta bevallani nekem az apám, ott, a rengetegben, hogy mindenkinek tartja valaki a holdat. Nem akarta beismerni, hogy a legnagyobb dolog, ami történhet velünk az életben, ha egyszer mi tartjuk valaki holdját.
De az az éjszaka, ott a Bükkben, valahol Répáshuta fölött… Annak az éjszakának köszönhetem az apámat…
Tart-e még valaki holdakat?
Tartja-e még valaki fölöttünk a csillagos eget, a hitet, hogy nincsen már kommunizmus? Hogy eltakarodtak az életünkből…
Eltakarodtak? Örökre?
Tartja-e még valaki a hitet, hogy érdemes volt ellustálkodni a forradalmat…
Érdemes volt futni hagyni őket? Mindet?
A hitünk fele ránk omlott 1994 tavaszán.
Mert az volt a hitünk fele, hogy mi 1956 gyermekei vagyunk.
Az én hitem is ez volt. Az enyém, aki 1963-ban születtem. Hogyan lehetséges ez? Ostoba kérdés. Csak így lehetséges. Ennyi ugyanis egy nemzet lelkiismerete, megmaradása, becsülete. Hogy a gyerekek tudják, az unokák tudják. Értik. Értik, érzik, és elfogadják, magától értetődő természetességgel. A nemzet lelkiismerete az a közeg, ahol értelmét veszti a „történelmi vita”. Amúgy pedig: arról lehet vitatkozni, hogy a filogenezis magasabb rendű-e, vagy az ontogenezis. De arról, hogy a forradalom és a szabadságharc magasabb rendű-e, vagy a haza- és nemzetárulás, hát arról nem lehet vitatkozni.
Nekünk a szüleinket és a nagyszüleinket kellene arcul köpni, hogy ne így, hogy ne ezt higgyük, ne ezt gondoljuk.
És kinek van kedve, mersze, bátorsága arcul köpni szüleit, nagyszüleit?
A született kommunistának.
Annak, aki így nyilatkozik az apjáról: „Az apám dzsentroid elem, aki a mai napig forradalomként emlegeti 1956-ot.”
És ezt az 1956-ban gyökeredző szabad Magyar Köztársaság jelenlegi miniszterelnök-jelöltje mondta a saját apjáról, 1988-ban.
Könyvek sorakoznak előttem az éjszakában, az éjszakában, amelyben már senki sem tartja madzagon a holdat. Idehordtam a számítógép köré mindazt, amiről úgy gondolom, fontos nekem. (Tíz éve még azt mondtam: soha nem fogok számítógépen írni, mert számítógépen szépet írni nem lehet… És most nem tudom… Szégyenkezzek? Vagy legyek büszke magamra…) Itt van minden… Hogy alátámasszam az Új moralisták 36. részét. Látják? „Gondolat helyett gondolatmenet” … Alátámasszam a megfellebbezhetetlenekkel. Machiavellivel. William L. Rivers és Cleve Mathews Média-etikájával. Richard Pipes Kommunizmusával. John Lukacs A történelmi tudatával. Michel Foucault Fantasztikus könyvtárával. Izrael Samir Rasszista államával. Konrad Löw remekével, A kommunista ideológia vörös könyvével. És még a Lélek, halál, túlvilág című kötetet is idehordtam valamiért, hogy legyen kéznél valami jó a transzcendensről.
És most pirulva felnézek az égre, ahol Nagypapa van, és éppen bemondja a piros húszszáz-ulti redurchmarsot, és az angyalok, akik titokban kártyáznak vele (hiszen a kártya az ördög Bibliája), módfelett haragosak… És szemlesütve átpillantok a szomszéd utca irányába, ahol az apám alszik éppen, vagy nem alszik még, hanem olvassa a Zendülés a Caine hadihajón-t vagy Herczeg Ferenc naplóját… És most legalább el tudom dönteni, hogy bizony, szégyenkeznem kell…
Mert minek hordom ide, ebbe a holdtalan éjszakába a régi és új megfellebbezhetetleneket? Hiszen most a rendszerváltásról írok, a rendszerváltás ethoszáról, ethoszairól meg egy Gyurcsány Ferencről…
Annyit kell csak rögzítenem, szikáran, rosszkedvűen és bizakodva, hogy Gyurcsány Ferenccel reánk omlott a rendszerváltás csillagos egének másik fele. S hogy amikor 1994-ben azt gondoltam, szikáran, rosszkedvűen, hogy Horn Gyula miniszterelnökségével elértük a gödör fenekét, akkor bizony tévedtem.
Van rosszabb. Rosszabb mindig van. „S ha elpusztít egy ivadékot, ama vén kertész, a halál, más kél megint, ha nem rosszabb, de nem is jobb a tavalyinál.” És csitt! Hajoljatok közelebb: nálunk a halál is ellustálkodta… Egyetlen ivadékot sem pusztított el eddig idejében…
Nekünk már csak ez hiányzott
A tanító néni így szól a gyerekekhez:
– A mai osztályfőnöki órán arról fogunk beszélgetni, hogy kinek mi hiányzik otthon. Pistike?
– Tetszik tudni tanító néni, mi nyolcan vagyunk testvérek, és elromlott a mosógépünk, és szegény édesanyám egész nap kézzel mos, hát nekünk bizony egy mosógép hiányzik, de nagyon…
– Jól van, Pistike, szépen válaszoltál! Ödönke?
– Hát nekünk egy autó hiányzik, mert tetszik tudni, az én papám taxisofőr, és négyen vagyunk testvérek, de az autónk végleg elromlott, egy autó kéne, nagyon kéne…
– Szép felelet volt Ödönke! Móricka, nektek mi hiányzik?
– Tanító néni, tessék elképzelni, nekünk nem hiányzik semmi se!
– Az hogy lehet, Móricka?
– Tessék elképzelni, a papám tegnap este tökrészegen jött haza, és belehányt a nagyszekrénybe, és az édesanyám mondta, hogy „na, már csak ez hiányzott”! Hát ezért…
Tényleg nem vették észre, hogy ez a legjobb vicc, amit Gyurcsányról valaha mondtak? Pedig az. Az MSZP ugyanis éppen most hányta bele a nagyszekrényünkbe. Mi meg csak nézzük…
Holott jó, ha tudjuk, ha elmondjuk még egyszer, ha elmondjuk minden- nap: Gyurcsány Ferenccel ránk omlott rendszerváltásunk csillagos egének másik fele.
Horn Gyula ellopta 1956 ethoszát.
Medgyessy ellopta az értelmet s a nyelvet.
Gyurcsány pedig a maradékot.
Gyurcsány így szólt: „A közös jövedelmet úgy elosztani, annak legalább azt a részét, amiről úgy döntünk, hogy elvesszük az emberektől, nem azért, mert akarják, hanem azért, mert mi erősebbek vagyunk és miénk az államhatalom, és ezt elvehetjük (…)”; hát ez volt a maradék. A polgári demokrácia ethosza, hogy a polgári demokráciában az állam polgárai önként odaadják adójukat államuknak, amelyben bíznak, odaadják azért, hogy az az állam ebből finanszírozza a közfeladatokat.
Ameddig a miniszterelnök-jelölt itt van a nagyszekrényünkben, addig erről sem beszélhetünk. Erről sem beszélhetünk többé.
Ugye, ugye, mindig akad rosszabb?
Mert Horn Gyula múltja nem megbocsátható. A haza- és nemzetárulást nem lehet megbocsátani. De feltételezhetjük, hogy Horn Gyula akkori cselekedeteinek mozgatórugója mégiscsak a hit volt. Akarom hinni, Horn Gyula tényleg hitte: pufajkában a jó ügyért harcol a megszállók oldalán.
Medgyessy Péter cselekedeteinek mozgatórugója már nem a hit. Medgyessy Péter a kádári konszolidáció tipikus kádere. „Úgy döntöttem, gazember leszek” – mert ez a karrier feltétele.
Gyurcsány az összeomlás figurája.
A KISZ-führer elsőként ugrik le a süllyedő hajóról. 1988-ban még megtagadja apját, a „dzsentrit”, aki „forradalomként emlegeti 1956-ot” – azután belevág.
Gengszter – gengszterromantika nélkül.
Mert hát whiskyt csempészni a kanadai–amerikai határon, jó dobtáras géppisztollyal lövöldözni, tűzpárbajt vívni a határőrökkel, fináncokkal – bizony csúnya dolog, de legalább van benne romantika. Hiszen a bűnnek is van esztétikája. Al Caponéról lehet filmet készíteni.
KISZ-führernek lenni, apát megtagadni, kommunista baromságokat hirdetni (köztulajdon, proletariátus, permanens forradalom, múltat végképp stb.), aztán lopott pénzen privatizálni, a lopott pénz többszörösét visszalopni lízingszerződés formájában, s mindezt kivétel nélkül a köztulajdonból, és ezt zseniális közgazdasági mutatványnak becézgetni – ez nem romantikus. Erről nem lehet „öregecskedő” filmet csinálni. Ezt csak nézni lehet, állva a nyitott nagyszekrénynél – aztán hoz az ember egy rongyot, amikor nem bírja tovább…
Rongyot!
Más ethosza is volt a polgári demokráciának. Például az, hogy a bíróság jogerős ítélete tiszteletben tartandó. Lehet vele vitatkozni, el lehet ítélni, fel lehet háborodni – de jogerős ítélet után nem lehet elkövetni ugyanazt, amiért elítéltek.
Ma már nincs meg ez az ethosz sem.
Eörsi István rombolta le.
Eörsit jogerősen elítélték Schmidt Mária rágalmazásáért.
Eörsi István azóta minden lapban megírta újra ugyanazt, amiért el lett ítélve. Ugyanazt, s még mást is. Cifrábbat.
Eörsi Istvánban is megőrült a boldogtalanság.
Te egy pszichopata vagy, Eörsi. Magánügy. Ön- és közveszélyes pszichopata vagy, Eörsi. Közügy. S hogy közügy vagy, nem rólad, de Magyarországról mond el sokat. Mindent. Ott folysz Gyurcsány mellett a nagyszekrényünkben. Nekünk már tényleg semmi sem hiányzik. Talán még az unokaöcsikéd. Eörsi Mátyás. Aki a Gyurcsányéhoz fogható őszinteséggel bevallja: neki „személy szerint nem érdeke”, hogy a határon túli magyarok kettős állampolgárságot kapjanak, mert a határon túli magyarok kilencven százaléka Fidesz-szimpatizáns, és akkor mi lenne az MSZP–SZDSZ-hatalommal… Mi lenne az állammal, amely erősebb, és elveheti tőlünk…
Ennek az országnak minden értékében, minden épületében, minden kövében, minden egyes megtermett gyümölcsében, minden örömében és minden bánatában részvénye van minden határon túli magyarnak. Azoknak, akik építették, őrizték, védték, vigyázták, gyarapították, elvesztegették, óvták és herdálták ezt a hazát – pontosan úgy, mint mi, mindannyian. Egy évezreden át. Éppúgy, mint mi. Azután egyszer csak közölték velük, ők többé nem tagjai ennek az országnak, ennek a nemzetnek – és nem kérdezték meg tőlük, mit szólnak mindehhez. S kiebrudalásuk után, kiebrudalásuk óta úgy bánnak velük, mint a kutyával. És akkor jön Eörsi Mátyás, és a saját érdekéről beszél velük kapcsolatban.
Tudod, mennyit számít a te saját érdeked, Eörsi? Éppen egy egész eörsinyit. És tudod, mennyit számít a te saját érdeked a határon túli magyarság jövőjéhez képest? Annyit, mint egy rakás légypiszok, éppen. Gondolj arra, Eörsi, ha saját érdekeden kívül tudsz még gondolni bármire is, hogy mi lenne, ha minden határon túli magyar benyújtaná igényét arra, ami ebben az országban az övé volt. Nemcsak az Amerikába szakadt leszármazottak óhajtanák leakasztgatni a magyar múzeumok faláról a festményeket, hanem ők is visszakérnék ezeresztendős részvényeiket. Mi lenne akkor, Eörsi? Semmi, igaz? Mit számít, ami ővelük történt… Csak a te, a ti érdekeiteket ne sértse semmi… És tudod, Eörsi, a határon túli magyarok nem kérnek szavazati jogot. Még csak azt sem kérnek, ennyit sem kérnek. Mindössze a jogot kérik vissza, hogy ehhez a nemzethez tartozhassanak. A jogot, amit az eszement huszadik század elrabolt tőlük. Ennyi az ő kártérítési igényük. De hát, tudod ezt te is… Nem azért beszélsz felháborító aljasságokat. Hanem azért, hogy hangulatot teremts a népszavazás előtt.
Tudod, Eörsi, szinte lehetetlen egy levegőt szívni veletek.
Egy rongy kellene, hogy kitöröljük végre a nagyszekrényt…
De megőrült bennem is a boldogtalanság. Miért foglalkozom Eörsikkel? Tényleg: miért foglalkozunk mi állandóan ugyanazzal a két tucat alakkal, akik ugyanazt a ganét csócsálják tizenöt esztendeje?
Mert hát, pusztulásra van ítélve ez az egész. „Ami van: széthull darabokra.” S „csak ami nincs, annak van bokra, ami lesz, az virág”.
Akinek pedig akad még a fejében egyetlen izgalmas gondolat, az úgyis az Antiszemita közbeszéd Magyarországon című kiadványban fogja találni magát…
Egy kicsi türelem még
A felismerés, hogy nem tűröm tovább, mindig a lélekben születik, és csöndben. Nagy csöndben. Indulatmentesen. Józanul. Hideg fejjel.
A felismerést, hogy nem tűröm tovább, indulatmentes, józan cselekvés követi.
Türelem.
Ha megszavazzák Gyurcsányt, Magyarországnak illegitim kormánya lesz. Ha legitim lenne, úgyis tűrhetetlen lenne. De így…
Türelem. Józanság. És figyelem. Kézbe a rongyokat. A bosszú hidegen jó…

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.