Valóságshow a tudományos közéletben

Őrizzük meg, ami működőképesnek bizonyult, és ne essünk áldozatául a félrevezetésnek, az átalakításnak álcázott rombolásnak

2006. augusztus 9., szerda 01:00

Közíróink többször megállapították, hogy Magyarországon ma általános értékválság van, lejáratják erkölcsi és kulturális normáinkat, hagyományainkat. Eddig ez alól legalább a tudomány kivétel volt, hiszen azzal mégiscsak olyan kiművelt emberfők foglalkoztak, akiktől joggal várta el a társadalom az igazi értékek felismerését, megőrzését és újak létrehozását. Bárki számára kockázatos vállalkozás lett volna egy ilyen bizalmi tőkéjű, általános társadalmi megbecsültségű szellemi elit kikezdése. Ezért előbb le kell járatni intézményestül. Mára meg kellett érnünk, hogy összehangolt támadás indult a magyar kultúra utolsó védőbástyái, a hazai tudomány és felsőoktatás fellegvárai ellen, az országnak minden nyomorúsága ellenére nemzetközi megbecsülést szerezni képes tudóstársadalom ellen. Bevetették a média már bevált népbutító, ízlésromboló eszközeit, a tudomány szervezeti-irányítási kérdéseit „kibeszélő” vagy szakmai problémáiba „kukkoló show”-kat, színre léptek a tudomány Győzikéi, a legelemibb tudományos fokozattal sem rendelkező, de a tudósok elé példaként állított sikeremberek és a kérdéseket hasonló mélységekig átlátni képes riporterek.
A lejárató kampány központi eleme természetesen a gazdasági hasznosság, hiszen mára sikerült elhitetni a társadalom széles rétegeivel, hogy az egyéni sikeresség fokmérője, a boldog élet egyetlen célja és alapfeltétele az anyagi javak megszerzése. Az emberek szívéhez és agyához is a zsebén keresztül vezet az út. Bizonyítani kell tehát, hogy a tudomány pazarló, a befektetett adóforintok nem térülnek meg, az alapkutatási eredmények nem hasznosulnak a hazai gazdaságban, és egyébként is az akadémikusok és nagydoktorok túl sok pénzt keresnek. Arról nem is beszélve, hogy állítólag az irányító pozícióban lévő tudósaink idősek, és nem engedik érvényesülni a hazatérni vágyó, külföldön edződött fiatal tehetségeket. Vegyük sorra ezeket a vádakat, és próbáljuk megvilágítani egy még viszonylag fiatal kutató (e cikk írója) szemszögéből, akit 1989-ben (30 éves korában) egy osztályvezetői állásajánlattal, csoportalakítási lehetőség felkínálásával hozott haza többéves oxfordi kutatómunka után Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetének akkori igazgatója.

Az alapkutatások gazdasági hasznossága

Az MTA kutatóhálózatának elsődleges feladata az alapkutatás, aminek eredményességét világszerte publikációs teljesítményben (közlemények száma, impaktban mért színvonala) és az azokra érkező nemzetközi hivatkozások számában (citációs index) mérik, amit egy amerikai számítógépes adatbázis tart nyilván, és bárki által hozzáférhető. Szabadalmak bejelentése lehetséges, de nem elvárható, hiszen az intézetek zöme más módon segíti elő a gazdasági szféra innovációs tevékenységét, nemzetközi versenyképességét. Általános gyakorlat, különösen a nemrég létrehozott regionális egyetemi tudásközpontokban együttműködő egyetemi és akadémiai kutatóintézetek, illetve gyárak, kisvállalkozások között, hogy a kutatóhelyeken keletkező alapkutatási eredményeket még publikáció előtt felajánlják a fejlesztést végző gazdasági vállalkozásoknak hasznosításra. Ha a gyár az eredményt befogadja, és fejlesztésbe kezd, akkor a fejlesztőtevékenység eredményeképpen keletkezett szabadalom őt illeti meg, az intézetek hozzájárulását pedig újabb alapkutatási megbízásokkal honorálja. Jó példa erre az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézete, amely kiterjedt gyári kapcsolatain keresztül intenzíven szolgálja a hazai gyógyszerfejlesztést. Kutatóink idegrendszeri betegségek patomechanizmusát fejtik meg, ezáltal új potenciális gyógyszercélpontokat azonosítanak, amelyek közül több kellően ígéretesnek mutatkozott ahhoz, hogy a gyógyszergyárak az új célponton ható molekulák fejlesztésébe kezdjenek. Amikor sikerül egy szelektíven ható új gyógyszert kifejleszteniük, akkor a szabadalom a jelenlegi gyakorlat alapján a gyáré lesz. A kutatóintézet tehát az esetek többségében saját szabadalom nélkül, de meghatározó módon járul hozzá a hazai gyógyszergyárak versenyképességének, innovatív kapacitásának fokozásához. Ha tehát valakit valóban érdekel, hogy mennyiben járulnak hozzá az alapkutatással foglalkozó intézetek a hazai gazdaság versenyképességének fokozásához, gyáraink innovációs tevékenységéhez, az nem a szabadalmakat fogja számon kérni az intézeteken.
Féllaikus körökből az a javaslat is gyakran elhangzik, hogy alapkutatást végezzenek csak a fejlett nyugati országokban, mi majd átvesszük a publikált eredményeket, és itthon építünk rájuk fejlesztő kutatásokat. Ez több okból is téves felfogás. Ma már a gazdaságba közvetlenül becsatornázható alapkutatási felfedezéseket még publikáció előtt szabadalmaztatják, gyári fejlesztéseket vagy spin-off cégeket alapítanak rájuk, természetesen azokban az országokban, ahol ezek a felfedezések születtek. Mire a publikáció megjelenik, már olyan lépéselőnyben vannak a külföldi fejlesztő vállalkozások, amit nem lehet vagy nem érdemes behozni. Ugyanakkor köztudomású, hogy a mai gazdaságpolitika által leginkább fontosnak tartott kis- és középvállalkozások többsége világszerte alapkutatási felfedezésekből nő ki a tudományos műhelyek perifériáján. Ha piócaként tapadunk a fejlett Nyugat tudományos és technológiai emlőire, akkor egy idő után oly mértékben leépítjük saját kreativitásunkat és innovációs képességeinket, hogy már a külföldi eredmények „ellopásához” sem lesz elég a szakmai képzettségünk.

Rövidlátó gazdasági szempontok

De van ennek a rövidlátó politikának egy, a gazdasági szempontokon túlmutató káros hatása is. Mi történne például a magyar irodalommal, ha verseket, regényeket kizárólag külföldről vennénk át, majd ezeket magyarra fordítva hirdetnénk, hogy a kreatív magyar elme termékei? Valószínűleg olcsóbban jönnénk ki. A művészettörténet egyik legeredetibb festője, Van Gogh egész életében egyetlen képet tudott eladni, míg a reklámgrafikusok egy más típusú művészi tevékenységgel folyamatos és azonnal megtérülő gazdasági hasznot hoznak. Mégis melyik vált az emberiség örök értékévé, sőt mára már gazdaságpolitikusaink által is mérhető értékké? Vagy kormánymegrendelésre hozzanak létre képzőművészeink új stílusirányzatokat, írjanak költőink verseket, és vállaljanak kutatóink felfedezéseket? Ez az alkalmazott tudomány és művészet esetében működik. A kreatív tevékenység, a valódi, eredeti alkotás azonban sem a művészetben, sem a tudományban nem megrendelhető, és kilóra nem mérhető. Egyet lehet csak tenni az érdekében: optimális körülményeket biztosítani számára, és akkor már puszta létével, szellemi környezetünk folyamatos megtermékenyítésével megszolgálta a befektetést. Ugyanakkor joggal reménykedhetünk abban, hogy ezekből az agyakból előbb-utóbb valami kipattan, amire világszerte büszkék lehetünk, és ami a kulturális-gazdasági felemelkedésünkhöz is hosszú távon hozzájárul. Ez nem luxus vagy arisztokrata hobbi, hanem az egyetlen módja, hogy rajta tartsuk Magyarországot a világ tudományos, kulturális térképén. Hová züllesztette a közízlést a tisztán gazdasági szemlélet például a televíziózásban? A reklámbevételek maximalizálása a legfőbb cél, amihez a nézettséget kell növelni bármi áron, valóságshow-k, bugyuta szappanoperák áradatával, az ízléstelenség, primitívség sztárolásával. Mi várható a kultúra más területein, ha a szemellenzős gazdasági szempontok érvényesülnek? Előbb-utóbb a Nemzeti Galériát is eladják, luxusszállodává alakítják, mert úgy több gazdasági hasznot hoz? Megkérdik majd egy kibeszélőshow-ban a nézőktől, hogy miért kell az adófizetők pénzén ilyen drága helyen kiállítani a magyar képzőművészet világraszóló csodáit? Bizonyára lesz elég betelefonáló, aki arra szavaz, hogy húzzanak fel inkább egy-két könnyűszerkezetes csarnokot valahol a peremkerületekben, lehetőleg bevásárlóközpontok mellett, és oda száműzzék az Operát, a Szépművészeti Múzeumot, a Zeneakadémiát és a Nemzeti Galériát, hiszen ezekből a gyönyörű ingatlanokból tehetséges gazdaságpolitikusaink sokkal több pénzt ki tudnának hozni a nemzetgazdaság javára, sőt még néhány lélegeztetőgépre is telne belőle. A csupán négyéves kormányzati ciklusok távlataiban gondolkodni képes politikai elit most az akadémiai kutatóhálózat felélésének gondolatát, értékes ingatlanjainak lassú kiárusítását dobta be a köztudatba. Ezek a tervek talán a korábbi szkeptikus tudósokat is meggyőzték arról, hogy szükség van a Magyar Tudományos Akadémia védőszárnyaira, az Akadémia 175 éves múltja és nemzetközi presztízse lehet az egyetlen biztosítéka annak, hogy a kutatóhálózat integritása, további működése politikai kurzusoktól, kalandoroktól függetlenül fennmarad. Hogy nem fogja senki négy év alatt lerombolni azt, aminek újjáépítéséhez ötven évre lenne szükség, hogy nem fogja senki szétkergetni, külföldre száműzni azt a magasan képzett tudósközösséget, melynek újratermelése több emberöltőbe telne.
Az értékek őrzése természetesen nem jelenti az elavult struktúrák konzerválását. Volt már jelentős reform, és lesz is még az Akadémián. Az 1996-os akadémiai konszolidáció felszámolta a redundanciákat (40 százalékos létszámcsökkentés), részben modernizálta az infrastruktúrát, de a központi szervezeti-irányítási struktúra további reformokra szorul, melyek elindítását az Akadémia közgyűlése ez év májusában el is határozta. Ugyancsak fontos lenne a kutatóegyetemek koncepciójának megvalósítása, hiszen nincs színvonalas felsőoktatás ott, ahol az oktatók nem végeznek nemzetközi színvonalú kutatómunkát. De ezt plusz oktatási forrásokból és nem az akadémiai intézethálózat feláldozásával kell finanszírozni. Az egyetemeken a kutatást jelen pillanatban szinte kizárólag az Akadémia támogatja: kutatócsoportokat hoz létre a tanszékeken, de a tiszteletdíjjal támogatott akadémikusok és nagydoktorok több mint háromnegyede is egyetemeken oktat és kutat. Ennek költsége az Akadémia költségvetésének jelentős részét teszi ki.
A fiatal, pályázóképes tehetségek hazahozása, pozíciókba juttatása az akadémiai kutatóintézetek esetében létkérdés, hiszen költségvetési keretük az esetek többségében csak a bérek egy részére elég, az épület közüzemi díjait, fenntartási többségét az elnyert hazai és külföldi kutatási pályázatokból kell fedezni. Ilyen körülmények között egyetlen igazgatónak sem érdeke, hogy a tehetséges, külföldön jelentős szakmai és pályázati gyakorlatot szerzett fiatal munkatársak helyett idős, esetleg már kiégett kutatókat nevezzen ki vezető állásokba. Nincs tehát kontraszelekció, a kiválasztódás legtöbbször természetes, hiszen minden kutatócsoport vezetőjének a rá eső rezsiköltséget pályázatok révén be kell hoznia, vagy csoportja megszűnik. A Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetben például a 12 kutatócsoport-vezető közül csak kettő ötven év feletti, a kutatók átlagéletkora a PhD-hallgatók nélkül 36 év, és hasonló számok jellemzik az egész akadémiai intézethálózatot.
A csoportvezetés és függetlenség mellett a tudományos ranglétra minél gyorsabb megmászása is természetes törekvése a külföldre vagy Magyarországra „szakadt” fiatal kutatóknak, hiszen az erkölcsi és anyagi elismerést jelent. Az ehhez szükséges tudományos címek, fokozatok megszerzése komplex kritériumrendszer teljesítéséhez van kötve, mint például publikációs aktivitás, idézettség, utánpótlás-nevelés, pályázati sikeresség, melyeket nehéz minden esetben objektív számokkal mérni. Ahol ilyen számok nincsenek, vagy félrevezetők, ott ezeket a tudományterületi szakbizottságok habitusvizsgálata helyettesíti. Ilyen vitás, nehezen mérhető paraméter a sokszerzős vagy a külföldön készült publikációkban a pályázó teljesítményének, hozzájárulásának megítélése. Több hazai körülmények között (is) edződött fiatal kutató szerint könnyű a Magyarországon megszerzett kiváló alapképzettséggel egy amerikai vagy nyugat-európai vezető kutató (netán Nobel-díjas) hajójába beülni sokadik evezősnek, és így néhány év alatt jelentős számú magas impaktú közleményben társszerzőséget szerezni. Az esetek többségében a fiatal vendégkutató ilyenkor valahol a szerzők hosszú sorának közepe táján található, gyakorlati vagy elméleti hozzájárulása a közleményhez minimális. A habitusvizsgálat az Akadémián éppen azt a célt szolgálja, hogy ezeket a teljesítményeket ne abszolút értékben vessük össze egy olyan publikációs teljesítménnyel, amit a doktorjelölt a hazai szerényebb technológiai körülmények között jóval kisebb csoporttal (de annak vezetőjeként) produkált. Igazságtalan lenne, ha külföldön készült első- vagy utolsószerzős közleményeket nem számítanának be teljes értékben, hiszen ezekben a jelölt hozzájárulása nyilván meghatározó. Azzal tehát senkinek semmi baja nincs, hogy valaki külföldön kiváló laborokban, sokat tanult és publikált. A tudomány doktora cím elnyeréséhez azonban joggal várhatja el a tudományos közösség, hogy a jelölt itthon, önállóan is bizonyítson, hozzon haza jelentős pályázatokat, járuljon hozzá a hazai műszerpark fejlesztéséhez, és vegye ki részét a hazai utánpótlás-nevelésből. Ha sokadik evezősből már hajóskapitánnyá vált, és többeket megtanított evezni, akkor senki nem fogja megkérdőjelezni a különböző címekre való jogosultságát.

A fiatal kutatók hazai megbecsülése

A munkáltatónak ugyanakkor címektől függetlenül jogában áll meghatározni, hogy melyik posztra szeretne egy fejlesztő kutatót (alkalmazott grafikust), és melyikre egy felfedező, kreatív elmét, akinek alkotásait, zsenialitását esetleg csak több év múlva ismerik el. Az amerikai egyetemeken kezd gyakorlattá válni, hogy a start-up cégeket alapított munkatársak közvetlen munkaviszonyát az egyetemmel megszüntetik, hiszen számos visszaélésre adhat lehetőséget. Jó dolog a spin-off, de az sem árt, ha marad egy-két főállású oktatója/kutatója is az egyetemeknek, illetve kutatóintézeteknek. Nem biztos, hogy minden ígéretes Van Gogh-palántát el kell zavarni gumióvszer-dobozokra grafikát tervezni. Mindkét alkotótevékenységre szükség van, de alapvető szerepzavar és értékválság van ott, ahol a reklámgrafikus mondja meg, hogy milyen legyen a kettő támogatási aránya. Az sem sokkal jobb, ha a tudomány pop-artos cikksorozatgyártói, sokszorosítói (Andy Warholjai) hivatottnak érzik magukat arra, hogy sajátságos üzletorientált perspektívájukból az öszszes stílusirányzatot megítéljék, kilóra megmérjék, és a tudomány Van Goghjait nevetségessé tegyék (Várady Róbert: Van Gogh és Andy Warhol találkozása interface-en című festménye nyomán). Bizonyára még egy tanszékvezetői állást sem adtak volna a magyar származású izraeli Avram Herschkónak, aki alacsony citációja ellenére érdemesnek bizonyult a Nobel-díjra, vagy Akadémiánk elnökének, akit idén harmadszor jelöltek Nobel-díjra, annak ellenére, hogy a komolytalan mennyiségű cikket produkáló fiatal hazai kritikusai maguk mögé rangsorolják. Még ennél is nagyobb hiba az, ha egyes vezetők a legalapvetőbb tudományos fokozat és kutatói tapasztalat nélkül kérik és osztogatják a tanácsokat a kutatás strukturálásával és finanszírozásával kapcsolatban.
Véget kell vetni ennek a valóságshow-nak, a politikai érdekkörök által motivált, a média által bonyolított hisztériakeltésnek, lejárató kampánynak, és hozzá kell kezdeni a tudományos kutatás és felsőoktatás fejlesztéséhez, hogy az EU által előírt emelkedő K+F támogatások megfelelő felvevő struktúrákba áramoljanak, és ott optimálisan hasznosuljanak. Építsünk és fejlesszünk, őrizzünk meg mindent, ami itthon működőképesnek bizonyult, és ne essünk áldozatául a félrevezető akcióknak, az átalakításnak álcázott rombolásnak, leépítéseknek. Sajnos több kiváló fiatal tudós is jó szándékkal vált ezen politikai manőverek szekértolójává.

A szerző akadémikus, igazgató, Bolyai- és Széchenyi-díjas agykutató

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.