’56 igazsága

Ugró Miklós

Ugró Miklós

2017. október 23., hétfő 00:01

Valahol az ezredforduló táján kezdték mondogatni mindenféle szkeptikus értelmiségiek, hogy ’56 fénye végképp megfakult, lendülete megtört, a lelkesedés, ami körülvette, alábbhagyott, legendája mind érdektelenebbé vált, ünnepe elszürkült, fásult és rutinszerű, miközben a rendszerváltás ellenére (vagy következtében?) alig kerültünk közelebb a forradalom és szabadságharc igazságához. Akkoriban a nemzeti oldal reflexből tiltakozott az efféle letargikus diagnózis ellen, jóllehet sokan tudták, tudtuk, azokban az elemzésekben elkeserítően sok a helytálló megállapítás. De mit mondjunk most, túl az ötvenedik, majd a hatvanadik évfordulón? Mi maradt a véresre vert, majd milliárdos botrányokkal megalázott ünnepelni vágyók ’56-jából?

A rendszerváltás hajnalán elképesztő mennyiségű új információ zúdult a közvéleményre. 33 évnyi kommunista hazudozás után mohón, válogatás nélkül faltuk a nagy hirtelen, szinte a semmiből előkerülő történeteket, pletykákat, visszaemlékezéseket, dokumentumokat, kiapadhatatlan és kielégíthetetlen kíváncsisággal befogadva mindent, valóságot és újabb hazugságokat egyaránt. Időbe telt, míg elkezdtünk szelektálni a beszámolók között, hiszen túl sok, addig bölcsen lapító „realista” ismerte fel magában a rettenthetetlen barikádharcost, a magával ragadó szónokot, a hőst, a vezért, a megalkuvást nem ismerő forradalmárt, ellenállót. Ezek aztán kétségbe vonták a valódi hősök szerepét, igyekeztek lejáratni őket, kiszorítani az érdekvédelmi szervezetekből, megfosztani elismertségüktől és hitelüktől. Így kényszerült Pongrátz Gergely a kiskunsági remeteségbe, így terjesztették Mécs Imréről, hogy besúgó volt, akinek lelkén szárad felakasztott vádlott-társai halála. Mécs Imrét elképesztő atrocitások érték, felheccelt „polgárok” támadtak rá, fojtották belé a szót, válogatott senkik hazaárulózták, mert keresztényként viselkedett, és nyilvánosan megbocsátott egykori üldözőinek, kínzóinak. Vajon maradt-e még ereje újabb kori üldözőinek is megbocsátani?

Ám ’56 igazolt igazságait sem volt egyszerű elfogadni. Nem lehetett az igazságot úgy előállítani, hogy a kommunista hazugságok elé ellenkező előjelet tettünk. Kiderült: mintha kétféle igazság lenne (vagy még sokkal több), és azok semmiképpen nem férnek meg egymás mellett. Maléter rokonai és a Pongrátz fivérek nem ünnepelhettek együtt a Corvin közben, mintha nem is egy oldalon álltak volna, a közös ellenség ellen vívott szabadságharc hőseiként. S nemcsak szelektálnunk kellett az események között, hanem ítélkeznünk is felettük. A mi oldalunkon zajlott-e az adott történet, azonosulhatunk-e vele, vagy tagadjuk meg? Sajnálatos, hogy az egész ország az aktuálpolitika szűrőjén keresztül értékelte ’56 eseményeit. Az ellentétek kiélezésére használták, miközben a forradalom alatt megvalósult nemzeti egységre hivatkoztak. Időközben a forradalom eseményeire épült szabad Magyarország miniszterelnöke lett a pufajkás karhatalmista, aki a „na és” cinizmusával megkérdőjelezte az egész rendszerváltást, nevetségessé téve tétova igazságkeresésünket. Helyette megtanulhattuk az „emlékezetpolitika” kifejezést, amelynél ostobább szó kevés akad a nyelvünkben. Emlékezetünket vessük alá a politikának, azaz nincs is szükség saját emlékezetre, majd gondoskodik arról is a hatalom!

Az ezredfordulóra ’56 sokat veszített méltóságából. Pedig még jócskán előtte voltunk a bolsevikok 2006-os véres bosszújának és a tavalyi protokolláris ámokfutásnak is. A politikának ’56 emléke is csak politikai termék. A forradalom és szabadságharc sokszínűségére, szellemi, erkölcsi tanulságaira nincs szüksége, csak annyiban, amennyiben kisajátítható.

’56-ot a Kádár-korban is csak a családok ünnepelték méltó módon, őrizve az elesett, kivégzett, megkínzott apák, az utcakövön elvérző fiúk, a minden áldozatot vállaló lányok, asszonyok emlékét. Az apák nem lettek nagyapák, a fiúk nem nőttek fel, a lányok, asszonyok sem öregedtek meg soha. Nem fog rajtuk az idő. Ahogy – bármi történt is itt az elmúlt hatvanegy évben – ’56 igazságán sem.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.21.

A szerkesztő ajánlja