Az emlékezetpolitizálás foglyai - Magyar Nemzet

Az emlékezetpolitizálás foglyai

2018. március 14., szerda 00:01, frissítve: szerda 10:25

A szabadság szót hallva a magyarok többségének 1848–49 jut először az eszébe. A forradalom és szabadságharc másfél esztendeje különleges helyet tölt be a nemzet tudatában. Bukásoktól és tragédiáktól terhes történelmünkhöz általában kesergő pátosszal viszonyulunk, ám ’48 bukását-tragédiáját mégis reménykeltőnek és dicsőségesnek érezzük. Ami akkor történt, kicsit tisztább, fénylőbb, hősiesebb, lelkesítőbb, fennköltebb a kollektív emlékezetünkben, mint amilyen valójában volt. A forradalommal és szabadságharccal elnézőbbek vagyunk, mint más eseményekkel. Szeretnénk hinni, hogy csak rettenthetetlen hősök, makulátlan erkölcsű és jellemű hazafiak küzdöttek vállvetve, a legnagyobb egyetértésben, és kizárólag a haza üdve vezette őket a tengernyi gonosz ellenében. Persze tudjuk, de nem akarjuk hétköznapi tudássá tenni, hogy a forradalmárok és a szabadságharcosok között is számosan voltak a gyengék és esendők, akadtak gyávák és árulók. A más témákban kínzóan bűntudatos és önostorozó énünk is háttérben marad.

Nem boncolgatjuk, hogy a szabadságharcnak közel százezer áldozata volt (hatvanezer katona és negyvenezer civil), hogy a vezetők a forradalom első napjától kezdve mindvégig huzakodtak egymással, hogy a szabadság ragyogását igazságtalanságok és törvénytelenségek árnyékolták be. Elnézőbbek, megbocsátóbbak vagyunk, mert valami módon az a legmagyarabb történelmi esemény. Annak tükrében szeretünk magunkra ismerni, az hordozza azokat a jegyeket, amelyeket magunkról gondolunk. Ne csodálkozzunk ezen, kivetnivalót se keressünk benne, hiszen az alatt a másfél év alatt vált az ország népe nemzetté. Addig a Szent Korona oltalma alatt csak a nemesség alkotta a nemzetet (a lakosság ötöde), ám akkoriban megnemesedett a magyar jobbágy, de az idegen ajkú földműves és polgár, sőt a magyarok mellett kitartó nemzetiségi is. Valamennyien biztonságuk, vagyonuk, vérük áldozatával bizonyították: a nemzet nem pusztán a nyelv, a kultúra, az érdekek azonosságán alapul. A nemzet: sorsközösség. A magyar sorsot vállalta a lengyel Bem, a szerb Damjanich, az osztrák Leiningen-Westerburg, a honvédségnek szállító sváb iparosok vagy azok a fegyvert fogó zsidó fiatalok, akiket a forradalom első napjaiban még durván elzavartak a nemzetőrségtől.

A kiegyezéskor a forradalom és szabadságharc emléke felszabadult az állami elnyomás alól, azóta a különböző politikai kurzusok hasonlóan gondolkodnak róla. Ha nem is volt mindig piros betűs ünnep, hivatalos állami megemlékezésre mindenkor méltatták. Máshová helyezik a hangsúlyokat, de valamennyi hatalom feltalálni véli benne saját gyökereit. Sőt valamennyi azt állítja, ő fejezte be, ami akkor abbamaradt, ő teljesítette be a hajdani ígéreteket, reményeket.

Ezzel sikerül is tönkretenni a megemlékezés méltóságát. Nem a forradalom és szabadságharc tanulságain töprengünk tovább, hanem azon, hogyan lehet méltó szellemi és erkölcsi örököse Kun Béla éppúgy, mint Horthy, Szálasi éppúgy, mint Rákosi, Kádár éppúgy, mint Nagy Imre, Demszky éppúgy, mint Antall József, Gyurcsány éppúgy, mint Orbán Viktor. Ez maga az úgynevezett emlékezetpolitika. A kifejezés pont annyira torzszülött, mint a termék, amit a neve alatt összehoznak. A különböző színezetű és szándékú ünnepi szónokok nem megemlékeznek a múltbéli eseményről, hanem magukat, pártjukat, sikereiket, vágyaikat fényezik. Mondjanak bármit, őseink áldozatával akarják hitelesíteni. Az emlékezetpolitika arra jó, hogy még az ünnepeken is megossza a hazafiakat. Az utóbbi években rendszeresen háborog a közvélemény, hogy sokan az ünnephez méltatlan megnyilvánulásokra ragadtatják magukat. Visszataszító, elítélendő jelenségek ezek a kifütyüléstől kezdve a tojás hajigálásán át az esernyővel való ütlegelésig. Sajnálatos módon ezek is az emlékezetpolitizálás részei.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.14.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.