Bábuk és a forradalom

György Zsombor

György Zsombor

2017. március 16., csütörtök 00:01, frissítve: csütörtök 08:33

A háború folytatódik. Hála Istennek nem igazi háború, nem is szabadságharc, még ha a főcsatár szereti is magát harcosnak feltüntetni. A legtöbb fiú kinő ebből a szenvedélyből legkésőbb tinédzserkorára, de akad egy olyan is, aki nagyjából az emberélet útjának felén ragadott fapuskát, mivel az igaz utat nem lelé.

Nemzeti ünnepünkön a Múzeum körúti színjátékon az eddigi ellenségkereső retorikát is meghaladva sikerült Brüsszelt immár Moszkvával, az ottomán birodalommal és a tatárokkal egy szintre hozni, bár az nem derült ki, vajon utóbbi három is fizetett-e például területalapú támogatást a haveri földesuraknak. A hagyomány részeként aztán ismét nyugdíjasok rángatták sűrű szidalmak közt egymás grabancát – szegény emberek, hogyan juthattak idáig!

Kemény üzenetek szálltak a tavaszi szélben, ha váratlanok nem is. Csata, hadjárat, háború – ezek a szavak hangzottak el legtöbbször, ami egy forradalmi megemlékezésen rendben is volna, ha valójában nem a máról szólnának. Pedig akar a fene csatát, hadjáratot, háborút, amikor végre nem kell a vérünket ontani. Pláne egy olyan hadvezér csatájában, aki az egyetlen igazán kemény helyzetben, a 2006-os rendőrterror idején úgy iszkolt el a helyszínről, s hagyta magára az általa ünnepelni hívott tömeget, hogy a Svábhegyig porzott utána az út.

Korábban a szocialisták, a diktatúra örökösei álltak Orbán Viktor ünnepi beszédeinek célkeresztjében, ami már csak a rendszerváltozás befejezetlensége miatt is érthető és befogadható volt. Ám azt, hogy a miniszterelnök az ország megszállását, emberek tönkretételét, gyakran fizikai megsemmisítését Brüsszel olykor valóban bírálható működéséhez mérje, már csak az előttünk járó igazi hősök miatt is vissza kell utasítani.

A ’48-as iránytű megmondja, ki mennyit ér a haza mérlegén – hangoztatta a miniszterelnök. De vajon 1848 hős figurái mit szólnának, ha azt látnák, hogy az új hatalom offshore-lovagokkal rabolja szét az országot; hogy kiárusítja a termőföldet; hogy tudás és teljesítmény nélküli strómanokat tesz milliárdossá, és egy kanál vízben megfojtaná a kicsit is kritikus sajtót? A legnagyobb magyaroktól így jutottunk el a legzsírosabb magyarokig. Ez az igazi álomgyilkosság! Többek között annak az álomnak is a gyilkossága, amit 1998 és 2002 között szőtt körénk az akkor még polgári kormány.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Március 15-én elöl zúgott a „Viktor, Viktor!”, hátul meg a füttykoncert, az „Orbán takarodj”. Két világ ütközött, két egyelőre kibékíthetetlen világ sok bábuval. Legyen szabadság, béke és egyetértés – sürgette a kormányfő, aki korlátozni kezdte a szabadságot, erősítette a békétlenséget, karaktergyilkosságra ítélte azokat, akik más világról álmodnak. Az „aki nincs velem, az ellenem” elv okozta sérelmek lehetetlenné tették a nemzeti minimum megrajzolását, túl sok a sérülés, túl kevés a kompromisszum, túl sok az egó, túl kevés a józan ész. Ez a magyar átok szakítja szét nemcsak a kormányt és kritikusait, hanem töri atomjaira magát az ellenzéket is.

Orbán Viktor felvetett még két fontos gondolatot, a ma köztünk rohangáló rövidnadrágosokat és copfosokat emlegetve. Voltunk, vagyunk, leszünk, ez a mi diadalunk – hangoztatta, majd a fütyülőkre utalva felvetette, hogy ugyan lerendezhetnénk őket annyival: bolond lukból bolond szél fúj, de ne tegyük, mert az erő kötelez. Örökségünk súlya nagy, de a kérdés jogos, vajon milyen országot hagyunk azokra a bizonyos rövidnadrágosokra és copfosokra? Magyar zászló alatt anyázósat és demokratikusan ellenzéki cigányozósat? A fanatikusoknak minden oldalon el kellene rendezniük magukban ezt a kérdést. A másik az erő. Éppen ezt mondjuk mi is. Hét éve stabil többségben, sokáig kétharmaddal kormányozva akár egy normális országot is fel lehetett volna építeni. Nem sikerült.

A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez? Talán majd ha a mai politikusi generáció végre kiforogja magát, és abbamarad a katonásdi.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.03.16.

A szerkesztő ajánlja

B. Kovács Gergely

Petike fülfolyása és állandó pittyegésterror a vonatokon

A csend manapság luxuscikk, de a MÁV tájékoztatása szerint 2019-től itthon is üzembe helyezik a csendes kocsikat.