Ezerötszázmilliárdos tandíj

2018. április 5., csütörtök 00:01, frissítve: csütörtök 10:21

Az egyszerű közpolgár számára szinte felfoghatatlan összegek repkedtek tegnap a magyar sajtóban arról, hogy az Orbán-kormány mennyi adóforintot fordított az elmúlt évek során a sportra. Az Mfor szerint ez az összeg – és most kapaszkodjon meg mindenki a széke karfájába – 1475 milliárd forint. Ebből pedig a társaságiadó-kedvezmény, ismertebb nevén tao által csaknem 522 milliárd forintnyi közpénz került a hat látványsportághoz: a labdarúgáshoz, a kézilabdához, a kosárlabdához, a vízilabdához, a jégkoronghoz és tavaly szeptember óta a röplabdához. Még mielőtt mindenki kicseréli a borogatást a fején, vagy esetleg elkezdi azonnal lélegeztetőgépekre, pedagógusok, egészségügyi dolgozók bérére, netán megmentendő devizahitel-károsultakra átváltani a fenti, szinte felfoghatatlan összegeket, nem árt azt is megnézni, vajon a magyar sportra költött csaknem 1500 milliárd valamennyi forintja rossz helyre ment-e.

A tao esetében nem árt tudni, hogy enélkül rengeteg szerényebb, vidéki sportegyesület nem juthatna megfelelő forráshoz olyan banális, mégis szükséges fejlesztéseknél, mint amilyen egy öltöző felújítása, versenyzőik utaztatása, szakembereik továbbképzése, illetve nem épülhetett vagy újulhatott volna meg rengeteg tornaterem, tanuszoda vagy éppen jégcsarnok. A kis klubokhoz így eljutó tízmilliók valóban a túlélést, az ott sportoló fiataloknak pedig a mozgás örömét jelentik. Ráadásul a taotámogatásnak három „szintje” létezik, amelyeket sajnos szokás keverni: az igényelt, a szakszövetségek által jóváhagyott, illetve a végén a klubok, egyesületek által lehívott, azaz ténylegesen felhasznált összeg. A példa kedvéért: a labdarúgás esetében az egyesületek 379,3 milliárd forint összegben kértek támogatást, amiből 196,7 milliárdot hagytak jóvá, és 163 milliárd forintot hívtak le a pályázók. A gond tehát nem is elsősorban a rendszerbe került összeggel van – noha 522 milliárd forint nem jutott más, a sporthoz hasonlóan vagy annál is fontosabb ágazatokba –, hanem azzal, hogy egyrészt a mai sport immár szinte lélegezni sem tud a tao nélkül, és nincs senki és semmi, ami felkészítené az egyesületeket a tao utáni, üzleti alapú működésre. A pénzek nagy része a központi politikai akarat alapján kerül egyes klubokhoz. És akkor most ne beszéljünk arról az „apróságról”, hogy a kormány és a hozzá közel álló egyesületek magánadományként kezelik az Orbán Viktor által 2011-ben az Európai Unióval kötött megállapodásban közpénznek titulált támogatást. A Kúria szintén közpénznek ítélte a taót.

A másik, sokak által támadott kiadás a stadionfejlesztési program, amely alapján 2020-ig összesen 342 milliárd forintért harminckét új vagy jelentősen felújított létesítményben fog pattogni a labda. Ebből mindössze három – a felcsúti, a szigetszentmiklósi és a budaörsi – aréna építéséhez kapcsolható a tao. Tény, hogy a stadionok többsége alkalmatlan volt mindenfajta nemzetközi mérkőzés megrendezésére, tehát ezen a téren lépni kellett. Ám az építéseknél az volt a fő szempont, hogy a kormányközeli cégek jelentős túlárazások következtében minél több közpénzt talicskázzanak ki, valamint abszolút nem vették figyelembe azt, hogy a stadionokat üzemeltetni is kell majd újabb százmilliókért. Ráadásul a miniszterelnök korábban elismerte, a stadionok építésének e módját még a sajátjain is úgy kellett átvernie, azaz még a kormánypárti oldalon sem mindenkinek tetszett ez az egyszemélyes elképzelés.

Ugyanis senki sem a pozitívumokat nézi a sportra elköltött 1500 milliárd forintot tekintve mindaddig, amíg a kétségkívül meglévő eredmények mellett a korrupció melegágya ez a terület. Hogy megérte-e ezt a hatalmas összeget tandíjként a sportra költeni, majd az első vizsgán, a 2020-as tokiói olimpián kiderül. Ám az ottani esetleges sportsikerek sem fogják megoldani az oktatás vagy az egészségügy kétségkívül meglévő súlyos problémáit.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.04.05.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.