Függő játszma

2017. szeptember 11., hétfő 00:01, frissítve: hétfő 12:03

Volt szerencsém eltölteni néhány napot augusztusban a családommal Münchenben. Bár a szállásért nem kellett fizetnünk, a „költségvetésbe” még így sem fért bele, hogy rendszeresen valódi – magyar pénztárcával méregdrága – német étteremben együnk, így „arab, török, olasz vagy kínai bodegákba mehetünk Pesten is” alapon maradt a közért és a főzőcske. Egy idehaza is népszerű német lánc boltját látogattuk, nem egyéb okból, mint hogy a lakásunkhoz közel volt. Ott szembesülhettünk azzal, amit egyébként tud mindenki, csak megérteni nehéz, hogy a hétköznapi termékek, a kenyér, a sajt, a felvágott, a (kukoricamentes!) sör vagy a mosópor egy fillérrel sem drágább, mint otthon. De akkor hogy a csudába keres a müncheni árufeltöltő, pénztáros, eladó, bolti takarító jóval több pénzt, mint magyarországi társai? Nem hinném, hogy annyival hatékonyabbak és termelékenyebbek – hogy csak azt a két szót vegyem most elő, amely kötelezően szerepel az európai uniós bérkülönbségek okait elemző dolgozatokban – lennének, mint a Magyarországon dolgozó kollégáik.

Hogy ez a helyzet hosszú távon finoman szólva is tarthatatlan, annak nálunk szokatlan, de annál figyelemfelkeltőbb módon adtak hangot a Tesco alkalmazottai pénteken és szombaton: sokan közülük egyszerűen nem vették fel a munkát. Ennek nyomán több áruház ki sem tudott nyitni, másutt diákmunkásokkal oldották meg a helyzetet. Az alkalmazottakat két szakszervezet is képviseli, a huszonöt százalékos béremelés mellé még tizenöt százalékos létszámbővítést is szeretnének kicsikarni. Ami a béremelést illeti, a követelés természetes. Noha a huszonöt százalék első hallásra soknak tűnhet, nem takar többet, mint hogy a legrosszabbul fizetett Tesco-alkalmazottak fizetése is érje el a kétszázezer forintot. Természetesen bruttóban. Ha belemegy, aligha fog belerokkanni a Tesco. A létszámbővítés ugyanakkor más tészta. Az áruházlánc jelenleg mintegy húszezer embert foglalkoztat Magyarországon, és ha igent mondana a szakszervezeti követelésére, még háromezret kellene felvennie. Ez – elismerve, hogy a meglévő alkalmazottaknak sok túlórával, olykor erejüket megfeszítve kell dolgozniuk – képtelen és teljesíthetetlen feltételnek látszik. Rövid távon legalábbis biztosan. Ráadásul gyanúsan rímel arra az először 2015-ben, majd az idei év elején előadott kormányzati tervre, amely az áruházak alapterületéhez kötötte volna a minimális alkalmazotti létszámot. Ezt végül elvetették, szerencsére az egyéb furcsa elképzelésekkel – lásd parkolóadó vagy a reklámújságok betiltása – együtt.

A munkaadói oldal és a dolgozók újabb tárgyalások elé néznek. Remélhetőleg közelednek egymáshoz a jelenleg még nagyon távoli álláspontok. A Tesco vezetői úgy érzik, a kötelező idei béremelésekkel megtették, amit megtehettek, de ezt aligha tarthatják a végtelenségig a közvélemény szimpátiáját is érezhetően kivívó dolgozókkal szemben. Ha az árakban már ott vagyunk, előbb-utóbb a bérekben is meg kell közelítenünk a nyugat-európaiakat. Ez rendkívül sok rétegű és hosszú folyamat, de meg kell indulnia, mielőtt kiürül az ország. Ugyanakkor a szakszervezetek józan belátására is szükség lenne, hiszen a munkaerőpiaci helyzet mindenki előtt ismert: szinte nincs olyan ágazat ma Magyarországon, amely ne küszködne emberhiánnyal. Ha ezt nem veszik figyelembe, és foggal-körömmel ragaszkodnak a nagyarányú létszámbővítéshez, könnyen az a kép alakulhat ki, hogy nem csupán az alkalmazottak érdekeiért küzdenek, hanem résztvevői egy legalábbis kétes játszmának, alátámasztva a kizsákmányoló multik kontra becsületes magyar cégekről kreált kormányzati víziót. Amely pont olyan messze van a valóságtól, mint egy német pénztáros fizetése a magyarétól.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.09.11.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.