Mindennapi lincseléseink

2017. augusztus 5., szombat 00:01, frissítve: szombat 11:13

Tízmillió dühös és frusztrált, emiatt pedig agresszív ember országa lettünk. Nem kellenek nekünk migránsok ahhoz, hogy elborzasztó hírekkel legyen tele a hazai sajtó. Óbudán egyelőre ismeretlen személy félig megnyúzott egy élő macskát, majd sorsára hagyta – az állat a szakszerű orvosi ellátás ellenére másnap reggelre elpusztult. Szerda délután egy fiatal nő hazafele tartott a munkahelyéről az egyes villamossal, amikor egy pár ok nélkül rátámadt. Az őrjöngő agresszorok nem aprózták el: a férfi teljes erőből arcul ütötte a lányt, társa pedig összekarmolta az arcát és megtépte a haját. Csak azért nem lett nagyobb baj, mert a jármű beérkezett egy megállóba, és az áldozat el tudott menekülni. (Ne legyek igazságtalan, olvastam azért pozitív hírt is pénteken: Bódi Sylvi például bugyi nélkül vészeli át a kánikulát.)

Nem csak a fizikai erőszak létezik. Aki rendszeresen látogatja a közösségi oldalakat, pontosan érzékeli, hogy embertársaink döbbenetesen nagy része kéjjel és örömmel veti bele magát társai verbális lincselésébe. Egy ideje magam is elhűlve tapasztalom, hogy bármit posztolok, alatta azonnal elszabadul az indulat. Pedig nem idegenek kommentelnek, hanem a személyes ismerőseim, ráadásul sokszor úgy, hogy láthatóan el sem olvasták az eredeti tartalmat, csak felböfögik az oda ugyan nem illő, ám legalább kellően karakteresnek gondolt véleményüket a világról.

Legutóbb a nehéz helyzetbe került venezuelai magyarokról szóló írásom alatt alakult ki olyan – a tárgyhoz még csak lazán sem kötődő – kommentháború, hogy drasztikus döntést hoztam: ezúttal a falamról kiirtok minden olyan hozzászólást, amely egyrészt nem a témával foglalkozik, másrészt nincs tekintettel arra, hogy létezhetnek az övétől eltérő vélemények is. És hangsúlyoznám még egyszer: ezek nem vadidegenek, hanem az ismerőseim, akik egy sör mellett valószínűleg nem mernének olyan karcosan fogalmazni, ahogy a monitor mögött meglapulva megengedik maguknak.

Tulajdonképpen nincs miért csodálkoznunk tehát, a hétköznapokban is csak az történik, amit az emberek a közéletben, a televízióban, vagy akár a parlamentben tapasztalnak. Mióta a politikusok sem tisztelik egymást, és eddig soha nem látott mértékben eldurvult a közbeszéd, azóta ne várjuk el az átlagembertől sem, hogy választékosan és kellő tapintattal mondja el a véleményét. A habonyi üzenetküldő rendszer működik: durr bele a másik pofájába a két-három szóra leegyszerűsített üzenetet, aztán csak röhögünk, ha meg sem tud szólalni a döbbenettől.

A világhálón körbejár most egy tanulságos interjú is, az N1 TV készítette. Három és fél perc az egész, de mint cseppben a tenger, benne van minden, amit mostanában tudni kell a magyar közéletről. Tupó bácsi, az Orbán Viktor-rajongó dunaújvárosi szotyolaárus a főszereplő, aki magától értődő természetességgel beszél arról, hogy Vona Gábor haljon meg. Hogy miért, arra nincsenek érvei – a jobbikos politikus szerinte nem ember, ezért nem érdemli meg az életet. Tankönyvszerűen mondja fel a kormánypárti propagandagépezet sablonszövegeit, a Terry Black-féle vádaktól a nyugdíjasozásig. Azt, hogy egyébként mit mondott pontosan a kipécézett politikus az ominózus Facebook-bejegyzésében az idősekről, nem olvasta, de nem is érdekli különösebben.

Vita & Vélemény hírlevél

A Magyar Nemzet véleménycikkei mindennap e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Riasztó a helyzet, egyre jobban belecsavarodunk a kollektív őrületbe. Jó volna azt hinni, hogy csak a kánikula miatt vagyunk idegesek, és pöccenünk minden semmiségre, de ez önáltatás lenne. Sokadik éve immár, hogy nemhogy csendesedne a csatazaj, egyre inkább fokozódik. Állandósult kampányüzemmódban élünk, csak a szlogenek változnak – hol Brüsszelt kell megállítani, hol a migránsokat, hol Soros Györgyöt –, miközben csak magunkat kellene leönteni egy jó vödör hideg vízzel.

Többszörösen is ránk férne ebben a rekordmelegben.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.05.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.