Nincs mit megvétózni

Kuthi Áron

Kuthi Áron

2016. december 16., péntek 00:01, frissítve: péntek 07:20

Magyarországot megpróbálják sarokba szorítani a következő negyvennyolc órában az illegális bevándorlók kötelező szétosztása ügyében, és lehet, hogy vétóra kényszerítenek bennünket Brüsszelben. Ezt Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter mondta egy nappal az uniós csúcs előtt. Orbán Viktor pedig két, sőt, három fronton nyíló harcról szólt az uniós állam- és kormányfők évzáró csúcstalálkozójára érkezvén. E szerint az egyik a külső határvédelem erősítése lenne, a másik az oly jól ismert kvótaharc, vagyis menedékkérők hazánkba telepítése a megkérdezésünk nélkül, a harmadik pedig nagy meglepetésre a rezsicsökkentés, amit azonban még nagyítóval sem lehetett megtalálni a találkozó témái között. Szögezzünk le valamit még itt az elején. Vétó mint olyan tanácsi csúcson nincs, nem létezhet, mert minden fél addig gyúrja a másikat, ameddig az fel nem ad valamennyit az álláspontjából, meg nem hunyászkodik, ki nem csikar valami háttér-megállapodást. Igaz, elég idegölő és bonyolult tud ez lenni huszonnyolc tagállam esetében, de mégiscsak annak tanúságát hirdeti az összes tanácsi következtetés, hogy miként tud ez a huszonnyolc ország együttes döntéseket hozni. Mindig megállapodnak abban a legkisebb rosszban, ami még mindenki számára elviselhető. És ezt mindenki nagyon jól tudja, Lázár Jánostól Orbán Viktoron át a brüsszeli magyar diplomatákig. A vétóval való fenyegetőzés, az már annál inkább előfordul. Élnek is vele szép sorjában a tagországok. Legutóbb Ausztria húzta fel magát a török–uniós menekültügyi egyezményen, és befenyített azzal, hogy blokkolja Törökország csatlakozási folyamatát, de az uniós miniszterek aztán egy mozdulattal lesöpörték a menekültválság következményeit az utóbbi időben jobban átérző ország javaslatát. Talán nem is sejtjük, hányszor játszadoznak politikusaink az Európai Tanácsban a vétó emlegetésével. Aztán valaki megijed, valaki meg nevet rajta. Kifelé mindenesetre mindig jól hangzik a vétózgatás. A magyar miniszterelnök egyébként márciusban, a török–uniós menekültügyi egyezmény nyélbe ütése előtt járatta igazán csúcsra a vétóüzemet, a médiahacknek is beillő kanyarral pár óráig izgalomban is tudta tartani a nemzetközi sajtót. A csúcs helyszínén ugyanis egy Twitter-üzenet okán elterjedt, hogy megszakadt a csúcs, mivel a magyarok nem fogadják el az egyezményben foglaltakat. Azonban még akkor áldásunkat adtuk a tagadhatatlanul működő menekültegyezményre.

Ami a harcot illeti, az most nem nagyon kell, mert a balkáni migrációs útvonalra már nagyon figyel Brüsszel, és a külső határ védelme – egyébként a magyar kormány jogos örömére – szintén prioritást élvez. Most annak kellene inkább örülni, hogy az ezerszer elátkozott kvótát nem is emlegetik a végkövetkeztetésben, és általában annak, hogy az uniós országok többségétől gyökeresen eltérő menekültügyi álláspontunk nem kapott újabb kardlapozást. Az egy dolog, hogy a V4-ek által kidolgozott, Szlovákia által becsülettel végigvitt „rugalmas szolidaritás” úgy ahogy van, temethető, de legalább nem indul meg felsőbb parancsra az azonnali és tömeges menekültáthelyezés. A dokumentumban annyi szerepel, hogy az áthelyezést, főként a kísérő nélküli kiskorúak elhelyezését fel kell gyorsítani. Ám a menekültprobléma egészét tekintve ez még mindig kevés, mert az elvekben már nagyjából mindenki egyetért, a részletekben, fogalmakban, menekültügyi procedúrákban, jogi területen van nézeteltérés. Ami persze jellegénél fogva lassítja a folyamatot, Orbánék tehát hátra is dőlhetnek. Egy tegnap Brüsszelben született lábjegyzet is segít ebben. Ez ugyanis arról szól, hogy hiába dönt bármit a tanács, Magyarországra és Szlovákiára tekintettel meg kell várni az Európai Bíróság hamarosan várható döntését. Időt kaptunk, pihenjünk egy kicsit a sok harc között.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016.12.16.

A szerkesztő ajánlja