Vizes-vb-n jártam, avagy az ausztrál–magyar barátság építése

2017. augusztus 2., szerda 15:37, frissítve: szerda 15:40

Egy életre szóló találkozás, és egészen különleges hangulat – summázva ezeket élte át a Magyar Nemzet külsős szerzője a vizes világbajnokság idején a Duna Arénában.

Számtalan szkeptikus gondolat keringett a fejemben a budapesti vizes vb-t megelőzően. Az előzmények ismertek: okafogyott luxus, elfogadhatatlan pazarlás a megnyitó ünnepségre, olajországból szállított mobillelátók, ám amikor megérkeztem a Duna Arénához, minden tovaszállt. Az esemény infrastruktúrája, szervezettsége már az első pillanattól lenyűgözött. Még az állig felfegyverzett terrorelhárító osztag amúgy riasztónak tűnő egyedei sem szegték kedvem, a hömpölygő tömeggel ugyanis az úszás paradicsomába kerültem.

A Duna Aréna kertjében kialakított szurkolói zónát egyes zenei fesztiválok vipjéhez lehetett hasonlítani: terülj-terülj asztalkám fogadott minket. Mivel a magyar trikolórba borult létesítmény egyszerűen beszippantott, nem sok időm maradt az akklimatizálódásra. Mire magamhoz tértem, máris kezdődtek a szombati nap eseményei. A nők 50 méteres pillangóját a férfiak 50 méteres gyorsúszása követte, előre pedig nehezen lehetett elképzelni, hogyan válik valaki vérbeli úszószurkolóvá, és szorít például a svédek legendájának, Sarah Sjöströmnek vagy az amerikaiak újdonsült gyorsúszósztárjának, Caeleb Remel Dresselnek. A valódi eufória persze a magyarok fellépésekor jött el, Hosszú Katinka döntője alatt elképedtem a tömeg által produkált hangulaton.

Papa, mama, úszó gyerekek

A napi események pedig csak ekkor pörögtek fel számomra igazán. A testméreteimhez képest szűkös székeken mozgolódva nehezen tűnt fel, hogy egy szimpatikus ausztrál pár megszeppenve buzdítja honfitársait. Beszélgetésünk közben rájöttem: nálam is szakavatottabb emberek társaságába kerültem. Büszkén néztek felém, és őszinte arccal fogadták, amikor gratuláltam nekik Emily Seebohm sikeréhez. (Mindössze fránya 17 század hiányzott a 21. század legjobb magyar úszófenoménjának, Hosszú Katinkának újabb üdvözüléséhez.) A házaspár női tagja az ausztrál fiatalok valódi példaképeként, az ottani nemzedékváltás egyik jeles tagjaként beszélt a hátúszás többszörös olimpiai érmeséről, a Katinkát maga mögé utasító Seebohmról.

A mosolygós „szomszéd” tekintete a női 50 méteres gyorsúszás első elődöntője alatt vált üvegessé, amikor a csupán 18 éves Shayna Jack a hetes rajtkőről a döntő reményében ugrott fejest a medencébe. A középiskolát épphogy elvégző ifjú 24,69 másodperces ideje összesítésben a tizenharmadik helyre volt elég. Az 50-es futamok után átpillantottam a mini ausztrál zászlót lengető „szigetlakóra”, aki egyáltalán nem tűnt elégedetlennek, csak annyit fűzött hozzá: „Sebaj, majd jövőre a Nemzetközösségi Játékokon”. Számomra csak ekkor kristályosodott ki, hogy a tőszomszédom Shayna Jack édesanyja és édesapja volt, akik elkísérték lányukat pályafutása első komolyabb nemzetközi megmérettetésére. Ezt követően Jack papa és mama baráti társaságában követtem végig a nap legizgalmasabb pillanatait, megvitattuk az ausztrál úszás jelenét-jövőjét, és persze a magyarokról is szó esett. Az egyik pillanatban azonban szöget ütött a fejembe, hol van a címvédő Bronte Campbell idősebbik testvére, Cate. Érkezett is a válasz új barátaimtól: idén csak a csapat segítőjeként van jelen a vb-n, de ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy később milyen életre szóló találkozásnak leszek a része.

 
Cate Campbell
Fotó: Kazuhiro Nogi / AFP
 

Este fél nyolc körül újra elfoglaltuk a szurkolói zóna középső traktusát, ami nem volt nyerő választás, mert alig láttunk valamit a vízilabda-döntő történéseiből. Az úszás élményeinek feldolgozásának közepette az ausztrál úszócsapat szakmai részlege – termetük és felépítésük alapján biztosan nem az úszógarnitúra részét képezték – került az utunkba, köztük egyetlen, láthatóan remek fizikai állapotban lévő, bájos mosolyú hölggyel. Eleinte sajnos csak a kidolgozott hátizmait szemlélhettem, majd amikor végre megfordult, akkor tűnt fel, hogy nem mást sodort utamba a sors, mint Cate Campbellt. Lányos zavaromban tapintatosan megszólítottam, olykor még remegő, gyermeki hanggal elmeséltem neki a Duna Arénában tapasztaltakat, és végül tőle is hallhattam, minek a következménye a távolmaradása, és mikor láthatjuk újra a medencében. „Köszönöm érdeklődését, jövőre visszatérek” – válaszolt elképesztő közvetlenséggel és szimpatikusan a kétszeres olimpiai bajnok. Ezt követően persze a közös fotó sem maradhatott el.

Sosem feledem

Nehezen ocsúdtam fel, hiszen jómagam az a fajta figura vagyok, akinek mindig is akadtak példaképei, valódi hősei a jelenkor legnagyobb sportegyéniségei közül. Az úszás világában is mindig találtam a szívemnek oly kedves szereplőt, gyerekként Darnyi Tamást, de akadt időszak, amikor a nem éppen ártatlan, az úszósportot viharos körülmények között elhagyó Ian Thorpe volt a kedvenc.

Ez az egész délután, ez a hihetetlen mértékű szeretetáradat, a magyaros szurkolói mentalitás nem engedi, hogy a jelen magyar vagy külföldi úszóinak bármilyen csalódás, eredménytelen verseny kedvüket szegje. Sosem feledem Cseh Laci minapi mámoros nyilatkozatát, amelyben bátorító szavakkal igyekezett életet lehelni a mostanság biztosan még a víz közelébe sem vágyó Gyurta Dánielbe. A vb-t övező szeretetáradatból Dani sajnos csak kevés alkalommal tudta kivenni a részét, de magam büszkén nézek fel rá, mert habár abszolút távol volt élete formájától, és talán legbelül érezte, hogy ki kellene hagynia a vb-t, mégis odaállt, szembeszállt az elemekkel. Ahogy teszi azt mindennap Milák Kristóf, Kerékgyártó Tamás, szombati hősöm, Cate Campbell és a többiek, hogy utat mutassanak a jövő újabb és újabb nemzedékeinek.