A pogácsázó újságírók Mekkája

2017. július 30., vasárnap 16:16

Nem hagyják éhen a tudósítókat a Duna Arénában, persze aki dolgozni jött, az nem tömi magát degeszre. Körkép.

Tetszik az a hasonlat, amely az iszlám szent városához hasonlítja a margitszigeti Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodát, és magam is csak bólogathatok, amikor a különböző népek vízilabdanagyságai arról regélnek, hogy addig nem pólós valaki, amíg nem mérkőzött a különleges budapesti létesítményben.

A budapesti úszó-világbajnokság azonban „szült” egy újabb Mekkát, ez pedig a Duna Aréna médiabázisa. A hihetetlen léptékű termet fehér asztalaival, kék székeivel, fekete könyöklőivel szinte saját szobámként ismerem már. Szinte puritánnak mondanám, de egy okból mégsem: az ellátás miatt.

A terem közepén ugyanis elhelyeztek harminc könyöklőt azért, hogy az ülésbe beleőrült tudósítók egy kicsit megmozgassák magukat és váltsanak néhány szót kollégáikkal. A könyöklőkön pedig folyamatosan, reggel 7.30-tól este 10.30-ig folyamatosan hordták a zöld pólós önkéntesek a pogácsát (sajtos, krumplis, rozsos), és bár a pogácsazabáló újságírók nagyszámú csoportjának létét egyáltalán nem tagadom, sőt, határozottan megerősítem, azt is el kell ismernem, nem tudtunk annyi pogácsát megenni, hogy a készletek kifogyjanak.

Az ellátás extra dicsérete, hogy friss gyümölcs is mindig volt a könyöklőkön, kopaszbarack, alma, banán, leginkább ezek, de napjában egyszer kihelyeztek kis villákkal rengeteg dobozka, apróra vágott görög- és sárgadinnyét, valamint még egy valamit, amiről többen azt mondták, hogy mangó.

 
Gyümölcsök dobozkákban
 

(Én a héten ettem ilyet először, a görögdinnyéhez hasonlít az íze, a színe pedig a citromhéjhoz. A tévedés nem kizárt.)

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Volt aztán még a nap második felében kétféle szőlőcukor és több szekrénnyi hűtött zalaszentgróti ásványvíz (félliteres, jól használható palackokban), és még egy olyan, barackszínű joghurtocska is, amilyet szintén nem láttam még soha (a Yakult feliratot korábban még csak uszodai táblákon és élversenyzők úszósapkáin láttam), és ebből is végtelen mennyiségű rendelkezésre állt a héten. Sajnos a negyede cukor, de mivel soha nem kávézom, időről időre elcsábultam, amikor elhaladtam a szekrény mellett.

A Duna Arénában a tájékoztatás felkentjei napjában egyszer meleg ételt is kaptak „jegyre”, amiért a Dagály főépületébe kellett elzarándokolni az esemény elején. A Dunán ringó hajón minden versenynapon dél és 3 óra közt háromfogásos ebéd volt, szombaton például valami tárkonyos marharagu leves, fűszeres egész csirkecomb parázsburgonyával (ilyet otthon is fogok csinálni, parázs nélkül), a végén felejthető, barackos-mákos muffinnal. Bármennyit lehetett venni.

El kell ismerni, a héten az újságírók annyit habzsolhattak a Duna Arénában, amennyit nem szégyelltek, a külföldi vendégek is bizony meg voltak elégedve ezzel az ellátással.

Még elmondanám, hogy az a sztereotípia sem nélkülöz minden alapot, hogy vannak újságírók, akik az adott helyre dolgozni járnak, és vannak, akik pogácsázni, de aki dolgozni jött (az én kezembe a héten hat számjegyű leütés került), az azért jobbára nem is azt figyelte, mi történik a könyöklők, a hűtőszekrények és a dunai hajón ringó csirkecombok világában.

Nem haltunk éhen, na!