Sikoly a csendben: margitszigeti dráma

Radványi Benedek

Radványi Benedek

2017. július 25., kedd 11:19, frissítve: kedd 12:30

„Úristen” – mondta Gangl Edina, a magyar női vízilabda-válogatott kapusa csütörtökön, a hollandok elleni siker után, belépve a vegyes zónába, s látva a rengeteg érdeklődő újságírót. Édes teher volt ez akkor.

„Úristen” – mondtuk rengetegen hétfő este a Margitszigeten (és bizonyára a tévék képernyői előtt is) a kanadaiak elleni negyeddöntő első perceitől kezdve, látva az Európa-bajnok csapatunk vergődését. Nekem személy szerint olyan érzésem volt, mintha valami bénító szert tettek volna a lányok ebédjébe, ami teljesen kiszippantotta a lövőerőt és a korábban kiváló célzási pontosságot.

A 6-4-es, lelombozó vereség után egészen más hangulata volt a vegyes zónának, egyes játékosok köpenyük kapucnijába burkolódva suhantak végig előttünk, mások a sírással küszködtek, s bár volt, aki tudott mosolyogva értékelni (Illés Anna hihetetlen profizmussal mondta, hogy ez benne van a sportban, tovább kell lépni), Keszthelyi Ritán mérhetetlen csalódottság tükröződött. Én úgy láttam, a mérkőzés folyamán sokszor jó lövőhelyzetben egymásnak adták tovább a labdát a lányok, így a csapatkapitánytól megkérdeztem, hogy elillant-e a vállalkozó kedv, mire így válaszolt: „Azt gondolom, nem illanhat el, amikor mi 35-öt lövünk, ők meg 21-et. Úgy nehéz kapura lőni, hogy van két blokk a kapuban, de ha gondoljátok, akkor valaki jöjjön be, és próbálja ki” – kaptam a dühös reakciót.

Igazából most sem tudom, hogy én tettem fel rosszul a kérdést, vagy csak Keszthelyiből tört fel az amúgy teljesen érthető csalódottság, hiszen mégiscsak az érmekért akartak harcolni, s nem az ötödik helyért, ami innentől lehetséges. Mindenesetre beszédes jelenet volt. (Egy mellettem álló kolléga szerint visszakérdezhettem volna, hogy ő meg azt próbálja ki, milyen ilyenkor kérdezni. Annyiban igaza van, hogy az újságírók is lefagytak a vereségtől, sokan nem is tudták, pontosan miről faggassák a lányokat.)

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes
 
„Mégiscsak az érmekért akartak harcolni, s nem az ötödik helyért, ami innentől lehetséges”
 

De ami még dermesztőbbé tette a helyzetet: eközben a kanadaiak is átvonultak a vegyes zónán, s „lányos” sikítozással borultak egymás nyakába. Csak úgy emlékeztetőül, mi is történt néhány perccel előtte, miért is lett drámai csend a meccs végén a Hajósban... Örömük persze teljesen jogos, hiszen egyedi védekezési taktikájukkal (plusz egy ember húzódik be a kapus mellé, s ott igyekszik blokkolni) teljesen megbénították a mieinket, hiába készültek ez ellen.

Más kérdés, hogy – mondjuk ki – a kaput ettől még el lehetett volna találni. (Keszthelyi Rita amúgy meglepően pontosan tudta már pár perccel a meccs után is a lövések számát, ám gólszerzési arány sajnos nagyon silány: 21/6 a kanadaiak, 34/4 a magyarok oldalán.) A korábbi meccseken összesen tíz gólt szerző Bujka Barbara az első negyed végén nettó három másodpercen belül kétszer lőtt mellé (összesen 5/0-val zárt), az eddig hatszor eredményes Antal Dóra pedig a záró negyedben nem találta el a kaput szűk négy méterről...

Tényleg olyan volt, mintha nem az eddig látott csapat lett volna a vízben – még ha a Japán és Franciaország elleni könnyű sikerből talán nem is lehet kiindulni, a tavalyi olimpiai 4. vagy az Eb-1. helyezésből, azt reméltük, annál inkább. (Igaz, a két évvel ezelőtti, kazanyi vébén, még Merész András irányításával 9. lett a csapat, ha ezt nézzük, előreléptünk...)

Szintén igaz: ennél csak jobb jöhet. Főleg, ha a csapat tud fejlődni az ellenfél különös taktikájára való felkészülésben, a három meccs nélküli nap utáni felpörgésben, s talán a lelki gátak áttörésében is.

Most viszont még nagyon fájó leírni a drámai tényt: a hazai pályán szerezhető világbajnoki cím álma ennek a 13 lánynak mindörökre szertefoszlott.