Budavár visszafoglalásával ért dicsősége zenitjére a magyar honvédsereg

Honvédeim úgy küzdenek, mint az oroszlánok – jelentette 1849. május 21-én hajnali ötkor a budai Várból a csapatait személyesen vezető Nagysándor József tábornok az ostromot irányító Görgei Artúr tábornok-fővezérnek. Két órán belül az egész Vár a magyarok kezére került, ami az 1848–49-es szabadságharc legnagyobb katonai győzelme volt. Ez a nap azonban a vég kezdete is lett, mert éppen akkor állapodott meg Varsóban Ferenc József és I. Miklós, hogy az orosz cár kétszázezer katonát küld segítségül az osztrák császárnak a magyarok elleni „szent háborúhoz”.

2024. 05. 15. 5:10
Buda ostroma Than Mór ábrázolásában. Fotó: Wikipédia
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Folyton hangzik és fog hangzani, míg a világon magyar lesz, az örök szemrehányás: miért volt Budát ostromolni? De hát lehetett-e másként tenni?

 – kérdezi Jókai A kőszívű ember fiai című regényében húsz évvel a szabadságharc után. Valóban, immár százhetvenöt éve folyik a töprengés, találgatás és vita – céhbeli és műkedvelő történészek, szakavatott és laikus publicisták körében is – arról, hogy mi lett volna, ha 1849. április végén, a komáromi csata után Görgei Artúr tábornok a magyar fősereggel Buda helyett Bécsnek fordul.

Josef Anton Strassgschwandtner: Hentzi megsebesülése 1849. május 24-én. Forrás: Wikipédia

 

Három hét leforgása alatt a tekintélyes osztrák hadsereg hat ízben szenvedett vereséget. A reakció erői Bécsben megremegtek. Görgey azonban félúton megállt

 – írja 1850-ben, Londonban megjelent memoárjában Pulszky Terézia, a magyar kormányzat angliai küldöttének osztrák származású, ám mélyen magyar érzelmű felesége, és azt kérdezi: „Árulás volt ez? Határozatlanság? Nem tudom eldönteni; mindenesetre ha mást nem is, e késlekedése időt engedett az osztrákoknak az orosz hadakkal való egyesülésre.” Kossuth – utólag! – szintén Görgeit hibáztatta, azt állítva, hogy egyetlen komolyan mérlegelő katona sem gondolt akkor arra a lehetőségre, hogy a magyar hadsereg Komárom felmentése után beszünteti a támadást, visszafordul Buda felé, hogy „ezt a hadászatilag jelentéktelen fészket” ostromolja teljes erővel. A volt kormányzó-elnök tagadta, hogy ő adott volna parancsot a fővezérnek Buda elfoglalására, hanem arra utasította, hogy „amerre az ellenség megyen, önnek is arra kell menni, űzve, üldözve, kergetve őt szakadatlanul”. Görgei viszont azt állította 1852-ben, Lipcsében megjelent (magyarul 1911-ben, majd 1988-ban is kiadott) emlékiratában, hogy Kossuth hozzá intézett utasításai mindenekelőtt Buda visszavételét sürgették.  

Nem Bécs, hanem Buda

Hogy végül is miért nem Bécs, hanem Buda felé fordult Komáromból a fővezér, azt ő maga (említett művében) elsősorban nem katonai, hanem politikai indokokkal magyarázta: 

Mikor tehát Klapka indítványát, Buda visszafoglalását az ellenséges főhadsereg elleni erélyes támadó hadművelet fölé helyezve, elfogadtam, abból a meggyőződésből tettem, hogy az osztrák kormány és a magyar országgyűlés közti, az 1848. évi magyar alkotmányon alapuló kiegyezés sikerének nagyobb a valószínűsége, ha Buda már a birtokunkban van, mint ha látszólag Bécset fenyegető támadó hadműveleteink ellenére az ellenség hatalmában marad.

Egyúttal kifejtette, hogy esélytelennek tartotta a nyugati határ felé visszavonuló, Bécs előtt összevont osztrák hadsereg legyőzését, mivel az utóbbi négy hét alatt (a hatvani ütközettől a komáromi csatáig) elért „teljesítmény volt a netovábbja annak, amit Magyarország a maga hadseregétől akkori katonai kiképeztetési fokán várhatott”. Ugyanis a véres diadalokat aratott, jelentős veszteségeket szenvedett és kimerült haderő egyszerre küzdött létszám- és lőszerhiánnyal, valamint az élelmiszerellátás napi gondjaival.  

Végső soron politikai és katonai indokok (valamint Kossuth kormányzó és Klapka tábornok határozott véleménye) egyaránt szerepet játszottak abban, hogy a „Bécs vagy Buda?” kérdését a fővezér az utóbbi javára döntse el.

Ezért a kulcsfontosságú komáromi erődöt felmentő fősereg (három hadtest) zömét, továbbá a fővárosok (Buda-Pest) közelében álló, Aulich tábornok vezette II. hadtestet a Budavár elleni támadásra vezényelte. Ezt a múlt évben elhunyt neves amerikai–magyar történész, Deák István súlyos és megbocsáthatatlan hibának nevezte, mondván, hogy Görgei ezzel a lépésével „eljátszotta a végső győzelem vagy legalábbis a katonai holtpont már amúgy is halvány utolsó lehetőségét”. Szerinte a császári főparancsnok, Ludwig von Welden táborszernagy visszavonuló főserege minden valószínűség szerint képtelen lett volna megállítani egy elszántan és lendületesen előnyomuló magyar sereget az osztrák határ előtt. Vele ellentétben Hermann Róbert (friss Széchenyi-díjas) hadtörténész, az 1848–49-es szabadságharc talán legjobb hazai szakértője azonban úgy véli, hogy az adott erőviszonyok ismeretében valójában nem volt esély a Bécs előterében összpontosított cs. kir. hadsereg elleni sikeres támadásra (lásd keretes írásunkat).

Meglepetés Budánál

Mindent összevetve a magyar politikai és katonai vezetés alighanem racionálisan döntött Budavár visszafoglalása mellett, annál is inkább, mert szinte mindenki gyors és könnyű sikerben bízott, ami – továbbá a hadsereg létszámkiegészítése, megerősítése, lőszerutánpótlásának megoldása – után rövid időn belül megindíthatták volna az ellenséges főhadsereg elleni támadó hadműveletet. Csakhogy Buda felszabadítása nem lett gyors és könnyű hadművelet, pedig még maga Görgei is ezzel számolt, a vár ugyanis nem volt komoly, tartható erősségnek mondható – emiatt adta fel 1849. január elején kardcsapás nélkül a Windisch-Grätz herceg tábornagy vezette császári-királyi hadsereg elől visszavonuló honvédség. A fővezér magáévá tette azt a Klapka és mások által is hangoztatott nézetet, hogy egy imponáló haderővel szinte bizonyos a várnak az első megrohanásra való bevétele.  

Igaz, az imponáló túlerő megvolt – több mint harmincezer honvéd az alig ötezer főnyi cs. kir. helyőrséggel szemben –, de legalább két fontos körülménnyel nem számoltak. 

Egyfelől a várőrség parancsnoka, Heinrich Hentzi von Arthurm vezérőrnagy a cs. kir. hadsereg műszakilag egyik legképzettebb főtisztje volt, aki négy hónap alatt annyira megerősítette a vár falait, körbástyáit és védműveit – ezek(b)en csaknem száz löveget számláló jelentős tüzérséget helyezett el, továbbá a várbeli ivóvízellátást biztosító Duna-parti vízmű védelmére a Lánchíd budai hídfőjével összekötött cölöpvédművet építtetett – hogy Buda ekkorra tarthatóvá vált. Másfelől a svájci származású (Debrecenben született) 63 éves tábornok elszánta magát arra, hogy a várat az utolsó emberig tartani fogja, és ezt meg is üzente az őt május 4-én, a vár körülzárása napján megadásra felszólító magyar fővezérnek. Sőt megfenyegette, hogy ha a magyarok ágyúzni fogják Budavárat, akkor ő pedig Pestet fogja bombáztatni, amit aztán több napon keresztül, növekvő pusztítást okozva meg is tett.

Már a május 4-én kezdődő ostrom első napján kiderült, hogy (Jókai szavaival) 

Budavár nem fészek, hanem erősség, mely szabályszerű ostromot és megvívást követel.

Maga Görgei is elismerte utólag, hogy tévedett, amikor (ő is) azt feltételezte, hogy a várat komoly ostromtüzérség nélkül, pusztán taracktűzzel és gyalogsági támadással kézre kerítheti, ha minden támadási ponton tömeges túlerőt állít szembe az ellenséggel. A várfalak létrán való megmászását megakadályozta az elszánt várvédők heves ágyú- és puskatüze, a réstörésre alkalmas nagy tűzerejű ostromlövegek pedig hiányoztak, azokat ugyanis – amelyeket a Komáromot ostromló osztrák hadtesttől az április 26-i csatában elfoglaltak – nem hozták magukkal. Mivel a nehézágyúk Budára szállítása és az ütegállások kiépítése (a Várhegytől délnyugatra lévő Naphegyen) több mint egy hetet vett igénybe, a réstörés – azaz a tényleges várostrom – csak május 16-án reggel indulhatott meg. A magyar tüzérek már másnapra olyan szélesnek látszó rést ütöttek a Fehérvári-rondellától délre lévő falszakaszon, hogy a 18-ára virradó éjjel Görgei általános rohamot rendelt el, a támadás azonban kudarcba fulladt. A következő három napon a réstörő üteg és a Várat félkörben körülfogó tüzérség folytatta az ágyúzást, a gyalogság pedig minden éjjel színlelt támadásokkal nyugtalanította-fárasztotta a várőrséget, miközben több száz hosszú ostromlétrát szereztek be Pestről.  

A fővezér parancsára május 21-én hajnali háromkor indult a döntő roham, miután valamennyi üteg össztüzet adott a Várra. 

A Nagysándor József tábornok parancsnokolta I. hadtest zászlóaljai a résen keresztül törtek be, Aulich Lajos tábornok II. hadtestének katonái déli irányból a Várkertnél és a Ferdinánd-kapunál hatoltak be a Várba, a Leiningen-Westerburg Károly ezredes vezette III. hadtest honvédei északon a Bécsi-kaput és a szomszédos falszakaszt mászták meg létrákon. Kmety György ezredes hadosztályának a Víziváros felől kellett a Lánchídnál lévő dunai vízművet elfoglalnia. Hajnali ötkor a harcoló csapatokat személyesen vezető Nagysándor tábornok ceruzával írt jelentésében azt üzente az ostromot irányító Görgeinek: 

Ha Isten is úgy akarja, tartani fogjuk magunkat a várban, melynek egy részét kilenc zászlóalj hadtestemből már elfoglalva tartja. Honvédeim úgy küzdenek, mint az oroszlánok.

A véres közelharcban a túlerőben lévő ostromlók fokozatosan bekerítették a védőket, és hat óra tájban Hentzi tábornok a Szent György téren maga állt katonái élére, ám rövidesen halálos sebet kapott. Utoljára a királyi palotában védekező cs. kir. csapatok adták meg magukat. Az egész vár reggel hét órára a magyarok kezére került, és a vízvédművet feladó Allnoch ezredesnek szerencsére nem sikerült felrobbantania a Lánchidat (csak önmagát).  

Buda bevétele az 1848–49-es magyar szabadságharc legnagyobb katonai győzelme volt. Május 21-e volt az a nap, melyen – ismét Jókait idézve – 

Attila kardja megüti hegyével az égen a korona csillagképletét,

Budavár minden ormán a trikolór lobogott és Pest minden utcáján „az őrjöngő öröm diadalordítása kiáltott az égbe!…” Ezért méltó és helyénvaló, hogy egy 1992-es kormányrendelet értelmében május 21-én ünnepeljük a magyar honvédelem napját.  

Pirruszi győzelem?

Mégis talán nem ünneprontás, ha úgy véljük, ez a ragyogó diadal valójában pirruszi győzelem volt. És nem is elsősorban a nagy véráldozat és időveszteség miatt. (A néhány naposnak remélt, de végül tizenhét napig tartó nehéz ostromban a honvédsereg több mint ezer halottat és sebesültet veszített.) Hanem leginkább azért, mert Buda visszafoglalása bár lélektani, illetve szimbolikus értelemben fontos győzelem volt – de nem stratégiai. Ugyanis nem javított sem a katonai erőviszonyokon, sem a külpolitikai körülményeken, amelyek hamarosan nagyon kedvezőtlenekké váltak.

Budavár hősies bevétele után alig másfél hónappal a magyar kormány és honvédség – éppúgy, mint fél évvel korábban – ismét harc nélkül feladta a nagy véráldozattal visszafoglalt fővárost. 

Ennek oka az volt, hogy június közepén megindult az ország ellenséges inváziója: nyugatról a Haynau tábornagy vezette, megerősített császári-királyi fősereg, északról és keletről pedig Paszkevics tábornagy, az oroszok által bekebelezett Lengyelország helytartója vezetésével a hatalmas cári ármádia. Véletlen, vagy sem, de éppen május 21-én találkozott Varsóban Ferenc József császár I. Miklós cárral, akivel egy hónapnyi előzetes egyeztetés után végleg megállapodtak, hogy az orosz uralkodó kétszázezer katonát küld segítségül Bécsnek „az anarchia elleni szent háborúhoz”.  

 

Így május 21. nemcsak a magyar szabadságharc szimbolikus tetőpontja volt, hanem egyben a vég kezdete is. Ahogy Petőfi írta éppen Budavár visszavétele napján, az április végén felszabadított Pesten Jött a halál című versében: 

Jött a halál, hogy elsöpörjön minket / A föld szinéről, jött a döghalál.

 

Nem volt esély

„A magyar fél minden tartalék mozgósításával is legfeljebb számban egyenlő erőket vonultathatott volna fel az újabb támadásnál. Ez azonban csak matematikai lehetőség volt, hiszen a budai várőrség és a délre küldött Jellacic-hadtest miatt a magyar hadvezetés nem tehette meg, hogy minden mozgósítható erejét a cs. kir. hadsereg üldözésére fordítsa. Buda osztrák birtoka miatt ráadásul számolnia kellett az utánpótlás már eddig is tapasztalható akadozásával. A közhiedelemmel ellentétben a cs. kir. hadsereg egyáltalán nem volt olyan rossz állapotban április végén, hogy üldözése gyors győzelmeket hozhatott volna. […] Miután a magyar hadsereg a tavaszi hadjárat valamennyi összecsapását úgy nyerte meg, hogy az adott csatamezőn számbeli fölényben volt, s e győzelmek egy része még így is kínkeserves volt, a Bécs elleni támadás aligha végződhetett volna mással, mint egy jókora vereséggel. Azaz, odalettek volna azok az előnyök, amelyeket a magyar fél egy hónap alatt kivívott.”

(Hermann Róbert: 1848–1849 – történelem és emlékezet. In: Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc. Osiris Kiadó, Budapest, 2022)

 

 

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.