De előbb helyezzük el magunkat időben-világban. Minálunk 1966-tól hat éven át csúcsra jár a táncdalfesztivál, mindenki ezt nézi, nem is tehet mást, máig tartó karrierek és tévedések erednek innen. Ugyanekkor a Beatles a Bors őrmester-albumon dolgozik, Lennon és McCartney túl van az A Day In The Life-on. Budapesten a szövegírók A csongrádi kisbíró unokája vagy a Nem születtem grófnak című dalok hihetetlen sorain rágják a ceruzát – pedig a táncdalfesztivál, ugye, a szerzemények versenye volna. Csakhogy a mi szegény, ledugózott országunkban az esztrád éli túl önmagát harminc évvel Alla Pugacsova-fémjelű (és Karel Gott-fémfogú) degenerációk mentén. Viszont a muzsikusok még játszanak hangszeren, a férfiak tenorján még énekórák visszafogottsága érzik, harminc közeli hölgyek operettbe illő hangi kidolgozottsággal lépnek fel – csak egy-két hiperaktív tinin érezni, hogy valami nagyon megváltozott a világban.
És ma olyan jó az Erkel Színházat újra tele látni! Színpadán a szimfonikussá duzzadt big band, s a kötelező férfivokál bal szélén feltűnik még az Operaház egy későbbi, kiváló karaktertenorja is. Ilyen világ ez, minden úr, pardon: elvtárs zakóján díszzsebkendő, a hölgyek miniben, fejükön ugyanaz a szkáj-haj, a kötelező revülépcsőn pedig láthatólag alapos próbák után szaporáznak le a jövendő néhány évtized csillagai. A televíziós megoldások ma is nézhetők – van egy ingatag kamera a lépcső tetején, a fellépők hátában! –, csak a közelik óvatosak, alig látni belőlük, s időnként a képvágó mintha magára hagyná a közvetítést, míg a dolgát végzi.
Jelen válogatást az Omega nyitja (Kiabálj, énekelj), az orgona mögött bólingató zeneszerző, Presser Gábor biztosan csak testi fenyítésre nézné újra – nem is csoda, S. Nagy István blődli szövegével sikerült elindulniuk. Ellenben a rivális Illés versenyszáma, a Még fáj minden csók a zebracsíkos díszletfalhoz, a lépcsőhajlatba szorítva is egyéni és őszinte. Zalatnay Saroltát nem zavarja, hogy a strófa mély neki (Nem várok holnapig), Koncz Zsuzsát pedig, hogy végig magasra intonál (Színes ceruzák), mégis: Fenyvesi Gabival (Ádám, hol vagy?) együtt frissek, hamvasak, szeretni valók.
Viszont az énekléshez alig konyítanak. Mások igen, Sárosi Katalin simán megállna bármelyik színpadon, a piros tulipánról puhán vokalizáló Poór Péter vagy még inkább Szécsi Pál hajlékony, kulturált továbbvivői annak a dizőzhagyománynak, amelynek a bársonyhangú, de igazi karakterrel fel nem szerelt Vámosi János már itt is vén rókájaként tűnt fel (negyvenegy ekkor). Szerepeltetésük a beatnemzedék mellett alma-körte öszszehasonlíthatatlanságával ér fel.
A forrásértékű kiadvány számlájára kell írnunk az ingó-bingó Tárkányi Tamarát, akit hiba volt beválogatni akkor is, most is, ahogy Pápai Faragó László és a jobb sorsra érdemes Syrius mulatós rockján se nevet, csak sír az ember. Néha áttüremkedik egy-egy csípősebb szöveg a Sanzonbizottságon, kedvencem az „Amál mindig tudta, hány lépés a határ, most Svédországban él” című sor, és az a felismerés, hogy tehetségek közül végül utat tört magának három ösztönhangú, bombaerejű lány: ekkor Kovács Kati (Nem leszek a játékszered) és Zalatnay, pár év múlva pedig a legzseniálisabb vadóc, Katona Klári is. A táncdalfesztiválokkal az ő lefedhetetlen talentumuk még így is egyénibb teret kapott, mint a harmadik évezred licenc és sztájliszt szabta megatévéshow-inak sztárjai: ők nem lettek játékszerek.
(Válogatás táncdalfesztiválok döntőiből – MTV DVD, 2010.)