Ezt hozta ma a drótposta:
„Sarkadi Zsolt vagyok, a Telex.hu újságírója, és két ügyben fordulok önhöz. Az első egy tisztázó kérdés.
Ön szombaton az Indexnek azt mondta, »2016-ban egy idős rokonom, akit most sem fogok megnevezni, mert a mai napig él, a kezembe adott négy darab levelet. Kettőt ezek közül a nyilas múltja miatt feljelentett nagyapám védelmében írt két ember.«
Viszont 1999-ben a Nagyapáim emlékezete című cikkében így írt: »Két levél fennmaradt a családi archívumban, most én őrzöm őket. Mindkettőt a Nagyanyámnak, Solti Lenkének írták, ment is velük szegény boldogan a belügybe.« Majd idéz is ezekből a levelekből.
Ha jól értem, ezek szerint abból a négy levélből, amiről most azt mondja, 2016-ban kapta őket, legalább kettő már 1999-ben önnél volt. Mikor kapta ezeket a leveleket?
A másik ügy lényege pedig, hogy szeretnénk önt és Ungváry Krisztiánt elhívni egy stúdióbeszélgetésre, amelyen a múltfeldolgozás lenne a téma. Eljönne egy ilyen rendezvényre?
Válaszait várva, üdvözlettel: Sarkadi Zsolt”
Nos, hát akkor lássuk, most, még egyszer, egyszersmind utoljára.
A Nagyapáim emlékezete című írásom szerepel a Tündértemető című kötetemben és a Falig érő liberalizmus című kötetemben is. S valóban, ebben az írásban elevenítek fel két levelet, melyeket – édesanyám emlékezete szerint – a nagyanyám kapott és őrzött meg. És nem részleteket közlök ezekből a levelekből, hanem teljes egészében idézem mindkettőt – akkor tessék, még egyszer, íme, a két levél, betűhíven. Az első:
„Alulírott ezennel kinyilatkoztatom a következőket: mint községi rendőr 1944-ben, a gettóban voltam állandó szolgálattételre kirendelve. Tudomásom volt arról, hogy dr. Gyimes Károly orvos, nem önként, hanem a gettó betegeinek kérésére és hívására vállalkozott gyógykezelésükre. Egy éjjel hörgésre lettem figyelmes. A gettó egyik férfi lakója (orvos volt) megmérgezte magát. Az esetet nyomban jelentettem a közelben lakó dr. Gyimesnek, aki sietve megjelent és napokon keresztül éjjel is megjelenve, mindent elkövetett, hogy a beteget megmentse. Úgy ennél az esetnél, mint más alkalmakkor is segítségül hívta Mikus László orvostanhallgatót s ennek segítségével, amennyire lehetséges volt, igyekezett a sok beteget ellátni. A gettó területén Gyimes doktor senkinek sem parancsolt és senkivel nem rendelkezett. A súlyosabb betegek ápolásáról úgy gondoskodott, hogy egy-egy egészséges férfit vagy nőt kért fel erre a szolgálatra. Sem a férfiak, sem a nők megmotozásában, sem közvetve, sem közvetlenül a legcsekélyebb szerepe nem volt. A motozás az orvos személyétől függetlenül folyt le, felülről kapott utasítás alapján. Amikor a gettó lakóinak elszállítására került sor, a négy legsúlyosabb állapotban lévő betegnek az elszállítását az orvos nem akarta megengedni. Tiltakozását azonban semmibe véve ezeket kocsira rakva kivitték a pályaudvarra. Elég hosszú időn keresztül volt alkalmam dr. Gyimes Károly gettóbeli működését megfigyelni s nyugodt lelkiismerettel állítom, s esküvel is hajlandó vagyok mindenkor megerősíteni, hogy nevezett orvos tőle telhetően mindent elkövetett a szenvedések enyhítésére.” (olvashatatlan aláírás)
A másik:
„Kedves Lenke!
Leveledet kissé megkésve kaptam meg, mert közben Budapestre költöztünk. Kérésednek szívesen teszek eleget, annál is inkább, mert még élénken eszemben van az a segítség, amit a borzalmas időkben Karcsi családommal szemben tanúsított. Boldogult Édesanyám a gettóból írt leveleiben többször említette, hogy férjed és családod a legnagyobb készséggel állnak rendelkezésükre. Én tehát a magam részéről férjednek nagy hálával tartozom, úgy is, mint embernek, úgy is, mint orvosnak. Remélem, hogy Karcsinak rövidesen sikerülni fog magát tisztáznia, amit szívből kívánok. Egyébként közölhetem, hogy Gyuri, egy hete érkezett meg hadifogságból, úgy hogy most képzelheted, milyen boldog vagyok. Kívánom neked, hogy te is minél előbb kerülj ismét össze Karcsival. Édesapáddal együtt az egész családot üdvözlöm.
Klein Györgyné Mária”
Ez az a két levél.
Mindkettő felvet kérdéseket.
Például a községi rendőr akkor egészen biztosan nem volt a rendszer kegyeltje és kedvence. Miért nem mártotta be vajon nagyapámat? Nem lett volna neki is egyszerűbb, ha szörnyűségeket állít dr. Gyimesről, például így kisebbítve saját „felelősségét” abban, hogy a gettóban volt rendőr azokban a borzalmas időkben? Mi érdeke fűződött ahhoz, hogy jó színben tüntesse fel a nagyapámat?
Lehet, hogy egyszerűen igazat mondott?
Aztán itt van ennek a rendőrnek a motozásokról tett vallomása: „Sem a férfiak, sem a nők megmotozásában, sem közvetve, sem közvetlenül a legcsekélyebb szerepe nem volt. A motozás az orvos személyétől függetlenül folyt le, felülről kapott utasítás alapján.”
Tehát: e levél alapján a motozások (az a bizonyos „hüvelyi motozás” is) felülről kapott utasítás alapján történt, és a katonaorvos nagyapám nem vett részt ezekben, legalábbis a rendelkezésemre álló egyik tanú vallomása szerint. Hogy „betanította”? Mégis, ki tanította volna be, ha nem egy orvos? És vajon kiknek tanította be? Remélhetőleg bábáknak vagy nővéreknek. S hogy ezt miért gondolom, miért remélem?
Nos, Akkor most ideje megemlítenem egy másik – igazi – történész hozzám intézett levelét is, aki az ügy kirobbanása után ezt írta nekem:
„Kedves Zsolt! Talán emlékszel még rám. (…) Azért írok most Neked, mert elolvastam Ungváry »kolléga« irományát a Telexen, mely nagyapáddal foglalkozik. Kérlek olvasd el egy másik (idézőjel nélküli) kolléga tanulmányát, (…) egy hódmezővásárhelyi tisztiorvos ügyét. Dr. Ivánka Zoltánt a főnöke, a tiszti főorvos utasította, hogy lássa el a gettóba küldendő nők bábák által végzett »genitális vizsgálatának« szakmai ellenőrzését. Tehát utasításra, kényszerből végezte a munkáját. A »vizsgálatot« nem személyesen ő, hanem a kirendelt bábák (szülésznők) végezték! Ez – a szakirodalom szerint – máshol is így történt. Egyébként néhány, deportálásból visszatért, bosszúszomjas nő elképesztő vádakkal jelentette föl. Más, a becsületességüket megőrzött nők pedig azt tanúsították, hogy tisztességesen viselkedett. Végül dr. Ivánkát bizonyítékok hiánya miatt fölmentették.
Bár nem ismerem a nagyapád népbírósági aktáját, meggyőződésem, hogy vele is hasonló történhetett. Bosszú áldozata lett. (…) Ami az állambiztonsági beszervezést illeti, sok beszervezési ügyet ismertem meg az elmúlt másfél évtizedben. Több kollégámmal is beszélgettem, és egyetértünk abban, hogy az ügynökbeszervezések az esetek többségében zsarolással történtek meg. És ha nem maradt fenn az illető munkadossziéja (amelyben a jelentéseit gyűjtötték össze), nem lehet tudni, hogy az illető ártott-e bárkinek. Nagyapád dossziéját nem ismerem, de kiragadott idézetekkel – amelyeket Ungváry művel – semmire nem lehet menni…
Összefoglalva: én szakmai szempontból (és emberileg is) végtelenül aljas irománynak tartom a »tanulmányt«.”
Ezt írta nekem egyik történész barátom, és mivel elküldte nekem a másik történész kolléga írását, elolvastam azt is – mit mondjak, tanulságos. Akinek van rá ideje és kedve, elolvashatja a Bonus Nuntium című online folyóiratban, amely a Koszta József Múzeum kiadványa. Címe: Ideális bűnbakok? Két hódmezővásárhelyi orvos meghurcolása 1944 után.
