A milánói magyar pavilon NEM ÉPÍTÉSZETI ALKOTÁS. Ez a kulcsmondat sok mindenhez. Ezen a mondaton keresztül vezet az út ahhoz, hogy a Szőcs Géza kormánybiztos által képviselt szemlélet és az építész társadalom között egyetértés születhessen valamiben.
Érdekes módon a felek mindegyike ezt mondja. Az építészek egységes tiltakozása – mert nevezzük a kormánybiztos érvelését naivnak, amikor azt mondja, hogy nem volt ez egységes, csak akinek tetszett, az nem tudott hangot adni a sajtóban a véleményének – éppen arról szólt, hogy nem képesek elfogadni ennek az épületnek sem a koncepcióját, sem a kinézetét, sem a tömegét, sem semmijét. És persze az eljárás módját sem, amikor „ötletpályázatot” követően, az építészeket is tagjai között tudó zsűri döntését írta felül a kormánybiztos egyszemélyes döntése.
Tehát a szakma véleménye az, hogy ez nem építészeti alkotás. És ezen a héten hétfőn az Olasz Intézetben megtudhattuk azt is, hogy Szőcs Géza szerint sem az. Az MNO-n megjelent részletes tudósítás szerint Szőcs hangsúlyozta, „nem középület készül, hanem egy alkalmi látványosság, aminek fő célja a közönség becsalogatása, figyelmének megragadása”. Tekintsünk el a „köz-” szócskától, és csodálkozzunk rá együtt, hogy a kormánybiztos szerint sem épületről van szó.
Hogy miért fontos ez? Ha nem épület, és így nem építészeti alkotás, akkor nem vonatkoznak rá az építészeti alkotásokkal szemben általában támasztott olyan elvárások, mint a szellemi tartalom, a funkció, a szerkezet, az anyaghasználat és a forma összhangja. Ne higgyék azt, hogy ezt az öt dolgot olyan könnyű összehozni, csak a legnagyobbaknak sikerül, és nekik sem minden esetben. Aki ebből tetszőleges hármat összehoz, az már joggal számíthat a szakma elismerésére.
Sárkány Sándornak, akit ennek a pavilonnak szellemi atyjaként tisztelhetünk, ez nem sikerült. Kettőt sem. De ő nem is építész, és ezek szerint nem is épületet akart létrehozni. A magyar pavilon egy – ebben a cikkben nem minősített – világkép által fontosnak érzett szimbólumoknak a közös ábrázolása, olyan méretben, hogy történetesen ezek közé a szimbólumok közé be is lehet menni.
Én el tudom fogadni, hogy Szőcs Géza kormánybiztos számára fontosak ezek a szimbólumok. Azt is, hogy Sárkány Sándornak is. Még azt is, hogy Ertsey Attila építésznek és Herczeg Ágnes tájépítésznek is fontosak ezek a dolgok.
Azt nem tudom elfogadni, hogy ők ketten, Attila és Ági, akiket ismerek, kedvelek, és szakmai munkásságukat nagyra tartom, aláírásukkal hitelesítették ezt az építményt. Ugyanis ezzel az aktussal összemosták a nem épületekre és épületekre, azaz építészeti alkotásokra vonatkozó szabályokat. Emiatt a lépés miatt állhatott elő a terv közzétételét követő értetlen, széles körű szakmai felháborodás. Egyúttal emiatt érezheti úgy joggal a kormánybiztos, hogy nem a szakma egésze utasítja el az általa fontosnak tartott üzenetek átadását szolgáló díszletet.
Ha Milánóban a szervezők egyértelműen hangoztatják, hogy NEM ÉPÍTÉSZETI ALKOTÁS a magyar pavilon, hanem csupán látványosság, díszlet, akkor talán megkímélhetjük magunkat egy világraszóló szakmai kellemetlenségtől. Mert nem csak a magyar építészek szempontjainak nem felel meg a mű, hanem úgy általában az építészet szempontjainak, így a világ építészei sem fogják érteni, hogy mit keres a világ legnagyobb szakmai seregszemléjének is számító világkiállításon egy magyar díszlettervező álma.
Ha ezt el tudjuk fogadni – hogy nem épületről van szó –, akkor legfeljebb azon duzzoghat a magyar építész szakma, hogy nem vették őket komolyan ennél a projektnél. De ezen viszonylag könnyű túllépni, veszett már több is Mohácsnál.
