Ha már a japánok is betojnak a fukusimai balhé miatt, akkor azért érdemes megállni egy pillanatra. Lehet felhalmozni a májkrémet meg a zacskós kenyeret. Nem gondolom, hogy napok múlva vége a világnak. De hogy büdös a tej, abban nem lehet vita. Kezdhetünk félni. De jobbat tudok: vajon nem élünk-e folyamatos félelemben? Mert félünk mindentől. Persze az ember – ideértem a szerintem egyre jobban a kiüresedés jeleit mutató posztmodern embert is – nem ébred úgy egyik reggel, hogy neki most mindenképpen szorongania kell valami miatt. De mégis szorong. Megmutatják neki, hogy mitől féljen. Szó se róla, vannak valós veszélyek is, de igen sok a kreált és a kamukockázat is. Utóbbiak nagyon jövedelmező üzletet is jelentenek.
Milliók veszik negyedévente az új telefonokat, eszközöket, mert ha nem tartják a lépést, nemcsak a technikai, hanem a státuszversenyben is – hitük szerint és sokszor a valóságban is – elveszítik konformitásukat és kiközösítik őket. Több mint egymilliárd ember bolyong a Facebookon, nagy részük nem csupán kóros önreprezentáció miatt, hanem mert retteg attól, hogy ki- és lemarad. Félelem az elszigetelődéstől. Kamufélelmek. Kellő önismerettel s a világ kritikai szemléletével mindezen túl lehet lépni. Az, hogy félünk saját magunktól is, nem mellékes.
Viszont valós veszély a határokon meg nem álló sugárszennyezés vagy hogy hárommilliárd embernek gondot okoz tiszta vízhez jutni. Nem tiszta az élelmiszer, előállítása etikátlan, nélkülöz minden tiszteletet.
„A veszélyek a normális fogyasztás potyautasaivá váltak. A széllel és a vízzel utaznak, benne rejlenek mindenben, s együtt járnak az élet alapvető szükségleteivel – a lélegzetvétellel, a táplálkozással, az öltözködéssel, a lakberendezéssel: a modernség valamennyi, amúgy oly szigorúan őrzött védelmi zónájával.” Mindezt Ulrich Beck írta, és nem tegnap.
A bizonytalanság korszakában valós veszély a munkahely elveszítésre éppúgy, mint a Bishop-effektus, amikor is embernek tűnő robotok meg sem próbálnak emberként viselkedni. A posztmodern korszak egyenlő a privát szféra és a szabadidő halálával. A normálisabbja fél attól, hogy egyedül marad, hogy nem születik gyermeke. Fél, hogy nem találja meg az élete értelmét. A csak lenni nagyon kevés, bár kétséget kizáróan nagyon kényelmes állapot.
S közben gőzerővel épül, persze nem csak úgy magától, egy kellemes és pörgős instant világ is. Pontosabban: már készen van. Itt mindenki fiatal és jól néz ki. Szépen berendezett nappalikban döglenek, a legdrágább technikai eszközöket simogatva. A lényeg meg elsikkad. Minden más meg kamu.
