„Tizenhét évig laktunk benne” – veszi el csillogó szemmel a kötetet egy középkorú hölgy férjébe kapaszkodva. „A stadionban?” – kérdezek vissza. „Igen, ott. A toronyépület oldalsó szárnyában, ott volt a lakásunk”. Magyarország valaha volt legnagyobb arénájának bontása előtt hosszabb cikket is szenteltünk az egykori Népstadionnak, amelyben rendőrség és postahivatal is volt. Most már tudjuk, lakásként is szolgált.
Csütörtök ebédidőben a Szentháromság téren található Magyarok Házában lehetett először kézbe venni a Nemzeti Sport két újságírója, S. Tóth János és Sinkovics Gábor jegyezte könyvet. A címe nem túl kreatív, inkább letisztult: Volt egyszer egy Népstadion. Gyakorlatilag egy sportkalendáriumot hozott össze a szerzőpáros, a nemzeti arénában lejátszott, dicsőséges találkozókra egyfajta ünnepként tekintve. Mindketten Népstadion-fanatikusok (Sinkovics: „szerelmes vagyok a Népstadionba”). A legizgalmasabb, legemlékezetesebb mérkőzéseket, azokról megmaradt emlékfoszlányokat Sinkovics rendezte egységbe, S. Tóth pedig a zenei fellépéseket. Hiszen játszott itt Louis Armstrongtól az Omegán és a Queenen át a Rolling Stonesig mindenki. Kóbor János, az Omega frontembere a mellettem lévő széken hallgatta saját méltatását, ő is kapott egy fejezetet a könyvben, hogy élményeit megoszthassa.
A szerzők tehát összefésülték emlékeiket felejthetetlen fotókkal és egy precíz statisztikával, amelybe a stadionban lejátszott összes meccs bekerült, felhajtottak egy kiadót (Alexandra), és kiadták a könyvet. Lenyűgöző újdonságokat nem fogunk találni a 442 oldalas kiadványban, apró érdekességeket, a múltból visszaköszönő ravaszságokat annál inkább. Mint amiről Molnár Zoltán, az aréna korábbi főigazgatója mesél például, akinek a személyi igazolványában a Népstadion volt feltüntetve lakcímként.
Az építmény átadása előtt rendkívül feszített tempóban kellett dolgozniuk a munkásoknak. Az egyik buldózer épp egy lyukat temetett be, amikor megbillent, és belecsúszott a gödörbe. Az óriásdarut, amellyel ki lehetett volna húzni, már elvitték, kézi erővel pedig hiába próbálták kiráncigálni, nem mozdult a munkagép. Mivel alig maradt idő a következő bejárásig, a munkavezetők úgy határoztak, hogy betemetik, és majd néhány nap múlva kiássák. Így is történt, mármint elföldelték, de aztán rögtön a következő fázissal kellett kezdeni, így a buldózer sírja valahol a 26–27-es szektor alatt lehet a Kerepesi út felőli lelátórészen.
Szintén megér egy szót, hogy a kötetből kiderül: a Népstadionnak, amelyet már a XIX. század vége óta terveztek felhúzni, de végül 1953-ban adták át, összesen ötvennyolc (!) alkalommal készítették el az építési tervét. Ebből Hajós Alfréd, első újkori olimpiai bajnokunk egymaga hatot jegyez. A Népstadion egyébként nemcsak kinézete miatt számított a világ legmodernebb sportlétesítményének a megnyitáskor, hanem azért is, mert előregyártott vasbeton szerkezetből korábban hidakat építettek, stadiont soha. Ezt felülírták Budapesten. Gilyén Jenő statikus-tervezőnek Kossuth-díjat hozott a mű. A könyv megemlíti, Gilyén a szűkre szabott határidők, a túlságosan gyors betonozás miatt az építkezés alatt több feljegyzést is írt, panaszkodott.
Végül úgy járt, mint A tanú című filmben Pelikán József gátőr, jött érte egy este a nagy fekete autó.
Sopronkőhida környékén volt a végállomás, ahol kiszálltak, és egyik kísérője a mellettük lévő völgyben követ törő rabokra mutatott: „Ezek az emberek ott lenn akadályozták különböző munkák elvégzését. Ha ide akar kerülni, irkáljon még néhány feljegyzést.” Nem írt többet.
Ahogyan az újonnan kinevezett NS-főszerkesztő, a bemutatót levezető Szöllősi György is megjegyezte, a Népstadionban nem csak a foci volt. Pontosan emiatt hívták meg az 1955-ben a stadionban Európa-bajnoki címet nyerő magyar válogatott egyetlen idehaza élő tagját, Dallos Jánost. A csapatba az utolsó pillanatban bekerülő egykori kosaras a maiak által kevéssé átérezhető sztorikról libbentette le a fátylat.
A külföldi kosárlabdázók közül sokakat érdekelt például a futball, így a magyarok meghívták őket a stadionbeli kettős rangadókra, ahová együtt mentek ki szurkolni. Dallos leesett állú vendégekről mesélt, akiket lenyűgözött a Kinizsi, a Honvéd, a Dózsa vagy éppen a Vörös Lobogó játéka. Olyan lehetett ez nekik, mint most egy magyarnak, aki Londonba látogat, és kinéz egy Arsenal–Chelsea-re.
A drukkolás után jöhetett a játék. Magyarország az 1953-as moszkvai Eb-ezüst miatt elnyerte az 1955-ös kontinensbajnokság rendezési jogát. Mivel a legnagyobb befogadóképességű csarnok, a Nemzeti Sportcsarnok lelátóin is mindössze kétezer ember fért volna el, a Népstadion lett a hivatalos helyszín. Meglehetősen érdekes látványt jelentett a zöldellő gyepre fektetett vörösfenyő padlózat, ezen pattogtattak a csapatok. A hajópadlós edzőpálya a Műszaki Egyetemen volt. A magyarok elképesztően jól játszottak, a döntő csoportkörben csak Csehországtól szenvedtek vereséget, és megnyerték az Európa-bajnokságot. Utolsó előtti meccsünkön a szovjeteket vertük 30 ezer szurkoló szeme láttára, akiket előtte még soha nem győztünk le.
Dallos a nap történetét a végére tartogatta. „Tudják maguk, hogy Puskás Öcsi nemcsak futballozott, hanem más sportágban is szerepelt? Bizony. Mivel nem volt ki a létszám, kosárlabdázóként én is lejártam egy alacsonyabb osztályú kézilabdaklubba játszani. Amikor egy ízben beléptem a Szentkirályi utcai terembe, kit látok a pályán szaladni? A Száguldó Őrnagyot, magát Puskás Ferencet.”
A könyv egyetlen igen komoly negatív pontja az utolsó oldalakon található, egész oldalas hirdetések. Visszataszító, és sokat levon az összképből. Kár érte.
Sinkovics Gábor–S. Tóth János: Volt egyszer egy Népstadion. 2016, Budapest, Alexandra Kiadó
###HIRDETES2###
