Mintha csak Sylvester Katalin (1929) műtermének egészét elhozták volna Párizs leghíresebb művészi alkotóközpontjából, a Bateau-Lavoire-ból, ahová a művész férjével, Csernus Tibor festőművésszel (1927–2007) költözött 1978-ban, s ahol egy évvel később kapott önálló teret az alkotásra. A budapesti Francia Intézet Pedrazzi Termében a legkülönbözőbb méretű plasztikák, rajzok, textiltervek, festmények, újságkivágások fogadják a látogatót, szinte abban a természetes, mondhatni organikus rendben, ahogyan évek, évtizedek alatt egymás mellé kerültek a műteremben. Nem véletlenül rendezték meg a kiállítás első változatát tavaly szeptember-októberben a párizsi Magyar Intézetben Sylvester Katalin műterme címmel, s nem véletlenül kapott hasonló címet a tárlatot kísérő kötet sem, amelynek szövegét a kurátor, Böröczfy Virág írta, bevezetőjét pedig Beke László, aki annak idején a műcsarnoki kiállítás létrejöttét lehetővé tette, s aki a mostani budapesti tárlatot megnyitotta.
Különös, zavarba ejtő, izgalmas a kiállítás. Olyan alkotót mutat be, aki ötven éve Párizsban él, s akinek műveit legfeljebb néhány vendége látta a műteremben. A lexikonok festőként emlegetik, s valóban, épp hatvan éve festőként, Bernáth Aurél növendékeként diplomázott, és néhány itthoni pályakezdő éve alatt is sokat ígérő festményekkel mutatkozott be. Korai képei közül szerepel néhány most a tárlaton, jelezve, hogy akár Csernus Tibor és a köré csoportosuló fiatal festők, az úgynevezett szürnaturalista kör tagjai, Sylvester Katalin is a szín, a faktúra új kifejezési lehetőségeivel kísérletezett. Azután jött az emigráció, s a magát mindenben férje művészi előrejutása alá rendelő festő elkezdett faragni abból a puha, könnyű, könnyen alakítható fából (balsa), amelyet férje repülőgépmodell-készítéshez használt. Különös, humoros figurák születtek az első néhány évben, az éles szemmel és nem kis iróniával szemlélt világ, a hétköznapok jellegzetes típusai, finoman lecsiszolt, festett felületükkel szinte „etették” magukat, alkotójuk sokat el is adott belőlük. Miután azonban Claude Bernard Csernus állandó galériása lett, s műteremhez is hozzásegítette pártfogoltjait, erre a pénzkeresetre nem volt szükség, a szobrászat Sylvester Katalinnak kizárólag a művészi önkifejezés lehetőségét jelentette.
Akkortól kezdve már nem csiszolta le a felületet, sőt gyakran ki sem dolgozta teljesen. A hol különböző rétegekből összedolgozott, hol nagyobb tömbökből kifaragott plasztikák éles, hegyes kiszögelléseikkel, kontúrjaikkal mesze távolodtak a klasszikus szoborideáltól, bár természetesen számos ponton kapcsolódnak a plasztika egyetemes történetéhez, ezen belül is az expresszionizmus, a dada vagy a kubizmus művészetéhez. A fa illesztésének, faragásának nyomait nem tünteti el, ellenkezőleg, hangsúlyozza a szobrok alkotója; színezi, grafikai eszközökkel is tovább gazdagítja a műveket, illetve egy-egy hősének arcát kivágott fotóval helyettesíti, a másikat papírköpenybe, ruhába öltözteti. Mindezzel egyebek között azt éri el, hogy a néző úgy érzi, a mű létrehozásának folyamata éppen előtte játszódik. Van is ebben valami: a szobrász az emberi alak egyes részeit külön faragja meg, gombostűvel, pillanatragasztóval erősíti össze őket, s a részek egymáshoz való viszonyát újra és újra megváltoztatja. Mondják, lopva még tavalyi párizsi kiállításán is áthelyezett egy-két részletet a kiállított szobrokon.
(Sylvester Katalin kiállítása, Francia Intézet, látogatható február 21-éig)
