– Gondolom, a történész sem ássa bele magát a vadnyugat korába, ha nem rajongott egykori az indiános és cowboyos történetekért.
– Cooper könyvei valóban nagy hatással voltak rám. Emlékszem, hogy tizenkét éves koromban a Bőrharisnya végét, amikor a hős átengedi kedvesét a barátjának, majdnem meg is könnyeztem. Később persze rám is hatottak a westernfilmek, hiszen a hozzánk a hetvenes években eljutó első Sergio Leone-filmek nagy hatással voltak a nemzedékemre. Mivel alapvetően a XVIII. századdal foglalkozom, ezért egy időben George Washington korát tanítottam a Pécsi Tudományegyetemen. Az ő személyétől is el lehet jutni a vadnyugatig, mivel földmérőként ő is ismeretlen helyeket járt be fiatal korában. Később, amerikai utazásaim során felfedeztem, hogy milyen fantasztikus szakirodalma van kint a témának. Az ottani tanszékek, kutatóbázisok ontják az egyszerre tudományos és olvasmányos köteteket azokról a hősökről és eseményekről, amielyekről már annyi filmet, könyvet láttunk és olvastunk.
– Magyar történészként mennyire volt könnyű hozzáférnie a szakirodalomhoz?
– Ebben a tekintetben szerencsés vagyok, mivel édesapámnak az Államokban élő unokatestvére történész, ráadásul a vadnyugattal foglalkozik, azon belül is a „Buffalo Soldier”-ek, vagyis a fekete katonák történetével. Rengeteg szakfolyóirathoz és könyvhöz segített hozzájutni.
– Túl a gyermekkori hatásokon és Washington életútján milyen megfontolásból született meg a könyv?
– Mielőtt a bolognai rendszert bevezették, az egyetemen volt lehetőségem a legkülönfélébb érdekes szemináriumok, előadások megtartására. Így például elmélyedhettünk az USA vagy a vadnyugat történetében, és arra is volt példa, hogy egy féléven keresztül az indiánok történetével foglalkoztunk. Ez nagyon népszerű óra volt egyébként. Most már nincs lehetőségem ilyen előadások megtartására, úgyhogy arra gondoltam, könyv formájában jelentetem meg az összegyűlt anyagot.
– A borítón szerepel a talány kifejezés is. Önt személy szerint mi késztette leginkább csodálkozásra a kutatásai során?
– Mindig meglep az, hogy mekkora távolságokon keresztül kellett ezeknek a felfedezőknek, aranyásóknak, kereskedőknek az életüket megélni. Ez az, ami Karl May könyveiből nem derül ki. Látszik, hogy nem járt Amerikában, mivel a műveiben a távolság, a környezet vagy az időjárás egyáltalán nem jelenik meg problémaként.
– A könyv húsz portrét tartalmaz. Milyen szempontok alapján esett a választása épp erre a húsz személyiségre?
– Egyrészt a fontosság, másrészt az érdekesség döntött. Sajnos terjedelmi okokból ki is kellet hagyni jó néhány portrét. Törekedtem rá, hogy legyen köztük indián és fehér. Nőket viszont nem sikerült belevenni Pocahontason és hittérítő Narcissa Whitmanen kívül. Nem akartam túlságosan nagy teret szentelni a törvényen kívülieknek, ezért nem kapott sajnálatos módon önálló fejezetet Jesse James. Alapvetően a legismertebb személyiségek és foglalkozások képviselőit igyekeztem bemutatni.
– Ki a személyes kedvence?
– Talán a nálunk kevésbé ismert Charles Goodnight, a ranch-nagybirtokos, aki egészen különleges személyiség volt. Nagy örömmel fedeztem fel, hogy Magyarországon is sugározták a kedvenc westernsorozatomat, a Texasi krónikákat, amiben az ő alakja is feltűnik.
– Ha már a filmeknél tartunk, a mozi mennyire alakította a vadnyugat közismert képét?
– Száz évvel a film megjelenése előtt az amerikai vadnyugat egyszerre volt tény és fikció. Ebből aztán időnként igen különleges helyzetek adódtak. Mondok egy példát. Kit Carson egyszer indiánokat üldözött, akik fehér asszonyokat raboltak el. Megtalálta a már halott asszonyokat, a tábortűzben pedig egy megégett ponyvaregényt talált, ami arról szólt, hogy ő hogyan mentett meg egyszer indiánok által elrabolt asszonyokat. Sokat emlegette később, hogy az asszonyok biztos ezt a könyvet olvasták a fogságuk ideje alatt, és ezért várták, hogy majd őket is kiszabadítja. Élete végéig szomorú volt amiatt, hogy nem sikerült megfelelnie a róla kialakított képnek. A valóságnak és a kitalált történeteknek ezt a furcsa kavalkádját folytatták aztán a filmek is. Kezdetben nagyon látványos westernek készültek, amikben szép és jóságos hősök csaptak össze a gonoszokkal. A huszadik század utolsó negyedére aztán sokkal realistábbak lettek ezek a történetek, de furcsa módon ettől nem lettek jobban a filmek. A westernfilmek rendezői ma már határozottan törekednek arra, hogy a valóságból induljanak ki. Bár attól tartok, hogy a következő híres westernfilm, Tarantino Django Unchained című mozija nem erről lesz majd híres.
– Végül is mondhatjuk, hogy a rendezők csak kihasználják, hogy a vadnyugat esetében elmosódik a határ valóság és fikció között.
– A vadnyugat történetének szerves része a saját legendája. Buffalo Bill ténylegesen harcolt indiánokkal, majd a színpadon megint eljátszotta, ahogyan harcolt korábban az indiánokkal, ezt követően ismét harcolt az indiánokkal, azt a ruhát felöltve, amit a színpadon viselt. Vagy például Davy Crockett látta saját magát a színpadon, ahogy egy színész őt alakította, egyébként Daniel Boone mosómedveszőrme-sapkában, amit ennek hatására aztán Crockett tényleg elkezdett hordani.
– A bevándorlók döntésére hatással voltak ezek a legendák?
– Ez is szerepet játszhatott adott esetben, de alapvetően a társadalmi felemelkedés igénye volt a motívum. Nem a legszegényebbek vágtak egyébként neki a Nyugatnak, hiszen ahhoz kellet némi pénz, hogy szekereket szerezzenek, lovakat, szerszámokat és földet vegyenek. Azt mondhatjuk, hogy a legszegényebb feletti réteg képes volt a vadnyugaton feljebb emelkedni egy magasabb társadalmi kategóriába.
– A kortárs magyarok körében mennyire volt jellemző, hogy nekivágjanak a vadnyugatnak?
– Bevallom, nem végeztem alapos kutatásokat ebben a témában, de egy biztos, a kaliforniai szőlőkultúra fejlődésében a ’48-as emigrációnak nagy szerepe volt. Vida István Kornél nemrég jelentetett meg egy könyvet Magyarok az amerikai polgárháborúban címmel, és tényleg elmondható, hogy a magyaroknak itt nagyobb szerepe volt. Itt-ott azért felbukkannak magyar nevek, például Doc Holliday kedvese, Big Nose Kate, Nagyorrú Kate, állítólag magyar származású asszony volt. A magyarok egyébként is jellemzően a keleti parton telepedtek le, vagy ahol nagyobb ipari központ volt.
– A mai Amerika önképének mennyire része a vadnyugati hagyomány?
– Él és hat. Még mindig léteznek a Caster tábornokot tisztelő klubok, és számtalan nyugati otthonban akasztanak ki winchestert a falra. Az amerikai magazinokban rengeteg, a korszakkal kapcsolatos emléktárgyat reklámoznak. Festők élnek meg abból, hogy közismert jeleneteket vagy híres hősöket aprólékosan megfestenek. Minden könyvesbolt tele van a vadnyugat életét bemutató képes albumokkal. Sosem unják meg. Ennél talán csak a polgárháború kora népszerűbb.
– Az indiánromantika is tartósnak bizonyult. Mi az oka annak, hogy szinte idealizált kép alakult ki mára Amerika őslakóiról?
– Egyrészt ez a romantikus írók hatása, másrészt Amerikában a politikailag korrekt szóhasználat miatt az indián a múltban nem tehetett rosszat. Ennek legszomorúbb példája a Farkasokkal táncoló című film, ahol az indiánok mind bölcsek és családszeretők. A valóság az, hogy közöttük ugyanúgy volt szadista gyilkos, mint tisztességes, humanista. Tíz évvel ezelőtt olyan indiánmúzeumot hoztak létre Washingtonban, amelyben a legeslegkisebb indián törzs is önálló tárlót kapott, és arról lehet olvasni, hogy ez meg ez a törzs milyen nagy nép volt, és hogy mennyi mindennel járult hozzá az emberiség közös kultúrájához. Valamint azt is, hogy vissza szeretnék kapni az elveszett földjeiket, és újra nagy néppé akarnak válni. Gondoljunk bele, hogy Európában mekkora felháborodást váltana ki, ha mondjuk a német vagy a francia nép nevében íródnának ilyen szövegek. Valószínűleg egy történelmi lelkiismeret-furdalás miatt jóval sötétebben kell bemutatni a fehér ember terjeszkedését és nemesebbnek az indiánokat. Holott ők is folyamatosan háborúban álltak egymással, és a kínzócölöpöt vagy a skalpolást sem a fehérek terjesztették el a körükben.
A könyvről írt kritikánkat itt olvashatja.
