– A legutóbbi, a Friss Hús rövidfilmfesztiválon elért győzelmekor a zsűri azzal indokolta döntését, hogy a Symphony no. 42 formailag kiválóan megoldott munka, továbbá kiemelte a filozófiáját, szürrealizmusát, titokzatosságát és humorát is. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen milyen értékelést kapott, amikor tavaly a filmjével diplomázott?
– A bizottság alapvetően pozitívan ítélte meg a munkámat, de éreztem, néhányan nem tudnak mit kezdeni a filmmel. Az azóta eltelt időben is gyakran tapasztaltam, hogy az emberek nem mernek konkrétan reagálni a Symphonyra, és az is érdekes, hogy akiknek tetszett, azoknak szinte kivétel nélkül van valamilyen – többnyire hasonló – konkrét megoldásuk rá. Bevallom, épp ezekre a nézői asszociációkra építettem, miközben próbáltam rendezőként némiképp kívül is maradni az alkotáson. Nekem az volt a legnagyobb öröm, hogy amikor elkészültem, úgy éreztem, életre kelnek a figuráim és karaktereim, és mintha nem én irányítanám őket, hanem önállóan cselekednének, én pedig csak kívülállóként szemlélném őket.
– A Symphony no. 42 kétségtelenül bővelkedik bizarr, asszociatív jelenetekben, tökéletesen megidézve a korai avantgárd polgárpukkasztó, játékos és kísérletező filmjeit. Minden jelenetnek van jelentése, vagy néhány – a jó avantgardistákhoz méltó módon – csak azért került a filmbe, hogy beszéljenek róla, és találgassák a nem létező értelmét?
– Természetesen minden jelenetnek van megoldása, de mivel csak részeket mutatok fel villanásszerűen, nem a teljes képet, a néző kénytelen maga értelmezni a látottakat. Ez automatikus reakció, hasonló a befogadás és az értelmezés ahhoz, amikor az emberek az utcán észlelnek pillanatokat, s öntudatlanul próbálják kontextusba helyezni az élményt.
– Ez az eklektikus, szürreális világ belülről fakad, vagy egyszerűen csak le akart térni a hagyományos történetmesélés bejáratott útjáról?
– Nagyon szeretek olyan filmeket nézni, amelyek klasszikus narratívával dolgoznak, viszont amikor én készítek filmet, akkor – főleg a rövideknél – jobban érdekel, hogyan lehet ezt kijátszani. Most az foglalkoztat, hogy a kisfilmmel mint médiummal mit lehet kezdeni, és hogy több legyen, mint egy figura életének, történetének elmesélése. Mindig a kisebből indulok ki, mondjuk egy képből, tehát nem valamilyen nagy filozófiai összefüggésből, ezért nem is célom egy nagy témakör körbejárása. Utóbbi azért is veszélyes, mert könnyen elveszik az ember a részletekben, vagy elkezdi magát túlzottan komolyan venni. Nagyon fontos, hogy jól érezzem magam, miközben a filmet készítem, különben szerintem nem készülne jó alkotás.
– Nem félt attól, hogy ezt a szabad asszociációs szárnyalást esetleg túl zavarosnak találja és elutasítja az egyetem?
– Amikor animatik fázisban volt a Symphony no. 42, volt néhány vitám a tanári kar egy részével, nem volt egyértelmű nekik, hogy ebből valami értékelhető dolog fog kisülni. A készítéskor megesett, hogy elvesztettem a fonalat, mert annyi véleményt hallottam már, hogy egyszerűen lehetetlen lett volna mindegyikhez igazodni. Úgy érzem, attól, hogy ennyire szabadon kezelem a narratívát, óhatatlanul mindenki belelátja a saját filmjét, ennek megfelelően megvoltak a kedvenc jeleneteik, amelyeket mindenképpen szerettek volna látni, másokat viszont semmiképp sem, s ebből semmilyen konszenzust nem tudtam kihozni. De szerencsére aztán a többség pártomat fogta, Fülöp József, az animációs szak vezetője például az első pillanattól kezdve mindenben mögöttem és a filmem mögött állt. A konzulens tanárom Richly Zsolt volt, akivel a legtöbbet a képi világról konzultáltam. Kezdetben vele sem értettem egyet sok dologban, de aztán nagyon jól egymásra hangolódtunk. Hihetetlenül éles szeme van, a legapróbb részleteket is észrevette, s olyan dolgokra kérdezett rá, amelyek nekem eszembe sem jutottak volna.
– A filmje végén Srí Lanka bálnáinak ajánlja az alkotást. Ezt is a szürreálnak tudjuk be, vagy van valamilyen konkrétum mögötte?
– Alapvetően szép gesztusnak tartom, ha egy alkotást valakinek ajánl az ember, s miközben ezen gondolkodtam, eszembe jutottak Srí Lanka bálnái: nagy hatást gyakoroltak rám, amikor a szigetországban jártam. Bár nem emiatt mentünk el Srí Lankára a Symphony no. 42 hangmesterével, Lukács Péterrel, de ha már ott jártunk, rengeteg hangot gyűjtöttünk a filmhez. A dzsungel, főleg éjszaka, hihetetlenül hangos volt, így a madarak, majmok hangját és majd minden egyéb erdőhangot ott rögzítettünk. Délen pedig elmentünk bálnalesre, ahol hatalmas benyomást tettek rám a kékbálnák, de kettős érzések is kavarogtak bennem, mert rengeteg turista loholt a nyomukban, s úgy éreztem, ennek a bálnák azért nem annyira örülnek.
– És miért pont Symphony no. 42 lett a film címe? Ez is afféle főhajtás az avantgárd filmkészítők előtt?
– A 42 misztikus szám, semmit nem jelent, és közben mindent. A matematikában és máshol is rengeteg jelentése van, az élet értelmétől kezdve a szivárvány hajlásszögéig. A szimfónia pedig onnan ered, hogy a film készítése közben olyan érzésem volt, mintha az apró részletek komponálását végezném, amelyek kezdetben mintha széttartottak volna, végül mégis egészet alkotnak.
– A Berlinale versenyprogramjába kerüléssel villámrajtot vett az alkotás. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen folyó szakmai munka újfent visszaigazolást nyert, és remélhetőleg filmje olyan sikereket arat, mint tavaly a szintén MOME-s Nyuszi és Őz.
– Őszintén nem számítottam a berlini beválogatásra. Jelenleg világszerte három digitális kópiája utazik egyidejűleg a filmnek: egy Ázsiában, egy Európában, egy pedig Amerikában. Körülbelül harminc fesztiválon fogják a közeljövőben vetíteni, Amerikában egyebek között Nashville-ben lesz látható, Ázsiában pedig most szerepelt Hongkongban, ahol különdíjat is kapott. Európában ott lesz majd a legrangosabb animációs seregszemlén, a vizsgafilmek mezőnyében Annecyban, illetve májusban a berlini Pictoplazmán – az utóbbi nekem a legnagyobb öröm, mert ott a legfrissebb grafikus és animációs produkciók láthatók, fantasztikus filmesek részvételével.
– A MOME animációs rendező szakos diplomájával a kezében, valamint a Symphony no. 42 sikereivel felvértezve mivel fog eztán foglalkozni?
– Most éppen diploma utáni nemzetközi műhelyfoglalkozást fejeztem be Párizsban. Ott egy új projektet mutattam be, amelynek a legyártása iránt két stúdió is érdeklődik, így reményeim szerint ez lehet a következő munkám. Egyébként szabadúszóként kisebb, gyorsabb reagálású megbízatásaim vannak, illetve szeretnék megpályázni egy művészeti rezidensi programlehetőséget Dániában, ahol az új projektemen dolgozhatnék.
