– Jelenleg New Yorkban él, de Rióban született és évekig ott élt. Mit jelent önnek ma Rio de Janeiro?
– Ott születtem, és 21 éves koromig ott éltem, majd azért jöttem az Egyesült Államokba, hogy egyetemi masterképzésen részt vegyek számítógépes animációból. Eredetileg rövid időre terveztem az amerikai kalandot, ám végül úgy alakult, hogy New Yorkban maradtam. De a szívem örökké Rióé, bármikor örömmel megyek vissza azokra a helyekre, amelyekhez annyi élmény köt. Rio még mindig nagyon különleges helyet tölt be az életemben.
– Az világos, hogy miért került be a Rio, szeretlek! alkotói közé. De honnan jött az ötlet, hogy egy izgalmas színházi árnyjátékot rendezzen? Miképp kapcsolódik ez Rióhoz?
– Amikor megkerestek, annyit mondtak, hogy a szkeccsfilm egy epizódját készítsem el, szóljon a városról és szerelemről. Miután a Rio animáció is végső soron a városhoz való viszonyomról szól, így ez nem okozott akkora gondot. Egyébként is szerettem az ötletet, hogy a szerelem szemszögéből készüljön egy film a városról, én eleve romantikus alkat vagyok, s szeretem a pozitív kisugárzású, mókás vagy szerelmes sztorikat. Rengeteg kutatást folytattam a rendezés előtt, sok városrészt felkerestem, beleértve az olyan emblematikus helyeket, mint a Copacabana. Olyan helyen is jártam, ami nem szerepel a Rio animációban. Ilyen a belváros is, ami az egyik kedvencem a városban, keveredik benne régi és új, tetten érhető a történelem, és ennek a közepén az Operaház olyan, mint egy ékszerdoboz, amit konkrétan dzsungel vesz körül. Az Operaházról a Rióba érkező emberek nem sokat tudnak, és a természet és a strand mellett nem sok szó esik a kultúráról sem, ami pedig igen sokszínű és izgalmas a városban. Ezért akartam valamit ott csinálni, egy olyan történetet, amelyben két táncos egymásba szeret. Emellett imádom a táncot, a kortárs dolgokat, így jött az ötlet egy show-ról, amihez kapóra jött a Grupo Corpo, egy népszerű tánccsoport, akikbe azonnal beleszerettem.
– Az animációs filmek után milyen volt első alkalommal élő szereplős történetet rendezni?
– Igazság szerint a reklámok révén már dolgoztam élő szereplős felvételeken, mielőtt végleg elköteleztem volna magam az animációs filmnek, de valóban ez volt az első fikciós, élő szereplős munkám, és nagyon élveztem. Igaz, mindössze hét perc az egész, de ízelítőt kaptam belőle, hogy milyen lehet mindezt nagyban csinálni.
– Olyan szeretettel beszél Rióról, így nem nehéz elképzelni, hogy a Rio című animációs film volt az álommunkája.
– Egyértelműen nagyon sokat kellett érte küzdeni, így különösen boldog voltam, hogy végül megvalósulhatott. Ami a stúdiórendszert illeti, bár mindez, beleértve a nagy költségvetést, nagyobb felelősséget is jelentett, megvoltak a hihetetlen előnyei is. Én ebbe a rendszerbe igyekeztem integrálódni, miközben próbáltam megtartani a kreativitásomat. Így alakult például az is, hogy az eredeti pingvines elképzelésem helyett kék papagájok lettek a főszereplők, de ez a kreatív evolúció része volt, s a karakterek változása nem befolyásolta a sztori esszenciáját, ami számomra a legfontosabb volt a pozitív üzenet megtartása mellett. A nagy sikerből pedig következett a folytatás, aminek szintén nagyon jó fogadtatása volt. Jelenleg egy másik projekten dolgozom, de ki tudja, mit hoz a jövő, akár még készülhet egyszer egy harmadik Rio-epizód is.
– A karrierje a Jégkorszak társrendezésével kezdődött, majd a második és harmadik epizódot már önállóan jegyezte. Nem volt furcsa ezután átülni a produceri székbe a Jégkorszak-projekt negyedik epizódjában?
– Nem, teljesen logikus lépés volt. Három epizód után úgy éreztem, új lökésre van szüksége a történetnek, friss vérre. Ráadásul ekkor vált konkrét lehetőséggé a Rio-animáció, így nyilvánvalóvá vált számomra, hogy új kihívást választok.
– Honnan jött az animáció iránti rajongása?
– Először igazából a kíváncsiság hajtott meg az álmodozás. Mindig is szerettem volna valami olyat csinálni, ami kötődik az animációhoz. Aztán a számítástechnika irányába indultam el, de szerencsére velem együtt érkezett meg a számítógépes animáció térhódítása, és lenyűgözött, hogy a számítógépet művészettel lehet kombinálni. A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején az egyetlen hely, ahol a kettőt együtt lehetett tanulni, az Egyesült Államok volt. Valahogy volt bennem egy érzés, hogy ezt szeretném csinálni, és amikor először kreáltam számítógépes animációs figurát, tudtam, hogy megérkeztem. Amikor pedig 1995-ben John Lasseter elkészítette az első teljes egészében számítógépes animációval készült alkotást, a Toy Storyt, mintha hozzám hasonlók tömegeinek vált volna valóra az álma. Azzal, hogy egy stúdió állt egy ilyen egész estés történet elkészítése mögé, tudtuk, hogy hatalmas prosperitásra nyílik lehetőség. A példám egyébként a leendő fiatalok számára is követendő lehet: meg kell ragadni minden lehetőséget, hogy az ember közelebb kerüljön a céljához. Sosem hagytam ki egyetlen olyan alkalmat sem, amiről úgy éreztem, hogy gazdagíthat engem. De természetesen a tehetségre is szükség van, no meg rengeteg munkára. Ez a három dolog együtt lehet a siker záloga.
