Az utolsó pillanatban lemondott videointerjú indoka eléggé elgondolkodtató, és egy 43 éves Grammy-díjas rap-ikonhoz méltó: fel kellett volna készülnie rá, és mivel keveset aludt és fáradt, nem tud a rendelkezésünkre állni ebben a formában. Ezek szerint negyven fölött is működik a férfiúi hiúság, főleg a hip hop műfajban.
A borítékolt telt ház
Erik Everlast Schrody másodgitárosával együtt egy speciális, akusztikus esttel járja be a kontinenst egészen december 20-ig. A művész fáradtsága miatt sajnos nem fogjuk megtudni, hogyan vág majd neki a túra utolsó három állomásának – Kijev, Moszkva, Szentpétervár – a gyémántkemény orosz télben, ahogyan azt sem, mi az, ami arra inspirálja, hogy a régi klasszikus slágerekből merítsen (a House of Pain – Everlast-turnén a Shadows Apache című dalát dolgozták át stílusosan, de a Johnny Cash-féle country-vonal sem áll neki rosszul).
A Dürer nagyterme fél kilencre már csordultig volt, meglepő módon nemcsak a 90-es évek MTV-generációja és a zeneipar néhány nyitottabb arca, hanem tizenéves fiatal lányok és keményvonalas motorosok is kíváncsiak Mr. Whitey Fordra.
Everlast, a morcos Los Angeles-i ír medve
A Santanával Grammyt besöprő énekes kilenc körül kezdett, és az első akkordoktól kezdve meg van bocsátva a sztárallűr, amiből az este folyamán jutott a közönségnek és a technikusoknak is. A morcos Los Angeles-i ír medve fekete másodgitárosával, Derek Barrell-el (aki a napszemüveg, kötött sapka „outfitben” úgy festett, mintha a Body Countból lízingelték volna) derekasan végigpengette az estét. Az akusztikus csendesülős – inkább állós – estek egyik nagy hátránya, hogy a hátsó sorok duruzsolása a hangosítás ellenére elég masszív strandzsivajjá alakul, ami végig ott lebeg az este alatt. Mivel Everlast dalai túlnyomó részét akusztikus gitárra írta, nem volt egy erőltetett vagy oda nem illő zenei pillanata sem az estének.
Erik látszólag bal lábbal lépett ki a szállodai szobából: baja volt a füstgéppel, szerinte a szárazjég rákot okoz (nem is értem hogy egy ülős unplugged-koncerthez miért gondoltak füstöt, ezzel az erővel a stroboszkópot is rányithatták volna; mindenesetre ha tényleg rákot okozna a szárazjég, akkor az Omega tagjainak már húsz éve nem szabadna élniük), és beszólt egy rajongónak is, aki a Jump Aroundot követelte („Nem vagyok zenegép, ha ezt akarod hallani, menjél haza!”), egy másikat pedig azért, mert túl hangosan énekelte az éppen elhangzó dalokat. Utóbbitól azért bocsánatot kért, ami ha nem is menti fel a nyűgösség okozta hiszti alól, azért normális gesztus. Everlast bevallottan gyűlöl turnézni, és ez meg is látszott rajta.
Persze a tömeg hálás volt, mert hiszti ide, morgás oda, a dalok élnek, a slágerek működnek, és mindenki megkapta azt, amiért eljött (Jump Around nem volt, de az mennyire béna lenne már dobgitáron). A nagy slágerek, What Is Like, Ends és a nem kevés politikai töltettel betárazott Stone In My Hand, valamint a hétköznapi embereknek ajánlott White Trash Beautiful mellett néhány korábbi darab is felcsendült.
A Grammy-díjat érő Put Your Lights On alatt páran öngyújtót vettek elő, amit jó másfél évtizede nem lehetett látni koncerten. A Dürer Kert telt házas közönsége megkapta a jegyárért, ami járt, és a végére Everlast kőkemény tekintete is mintha hordozott volna némi érzelmet. A szuvenírárus srác pedig nemcsak pólót és cd-t kínált, hanem – enyhe kiszeltündés ízzel – megszerezhető volt az a komplett dedikált húrkészlet, melyet a muszlimmá vált Erik az előző, bécsi koncertjén használt.
