Darvasi László elbeszélésben a távol-keleti költő értetlenkedve kérdezi, hogy miért is akarná bárki megölni a sárkányt. Ő adja az esőt, a jelenléte békét és derűt áraszt. A Távol-Keleten tényleg többnyire pozitív figura volt a sárkány, valamiféle kegyes istenség. A tenger mélyén élő sárkánykirály a mítoszok szerint gyönggyel és opállal táplálkozott. Darvasi László persze nem az egyetlen magyar író, akit a sárkányok érdekeltek; szinte nincs olyan szerzőnk, akinek az életművében valamilyen módon fel ne bukkannának a sárkányok.
A „legsárkányosabb” költő címe valószínűleg Jékely Zoltáné, aki sárkányölő Szent György napján született, ezért érthető módon foglalkoztatták ezek a lények. A Petőfi Irodalmi Múzeum új kiállítása, a Sárkányok mindig lesznek értelemszerűen kevés tárggyal dolgozik, hiszen a középpontjában az irodalom áll. Sárkányokkal díszített vázák, textíliák, vagy akár egy sárkányorrú viking hajó modellje jelzik a kultúrtörténet állomásait. A főszereplők a kiállításon a képek és a szövegek, amelyekből szó szerint számtalan akad. A Petőfi Irodalmi Múzeumban egyfajta kísérlet ez az új kiállítás: nem egy szerző vagy egy korszak, hanem egyetlen motívum, a sárkány köré építik a tárlatot.
A sárkányokat követve végigjárja a látogató az emberiség kultúrtörténetét, és külön a magyar irodalom történetét is. Irodalmi múzeumban nem szokatlan, hogy sokat kell olvasnunk a tárlaton, itt viszont még a szokásosnál is jobban el kell mélyedni a szövegekben, hiszen az egymást követő táblák a kultúrtörténet más-más korszakáról vagy a világ teljesen különböző pontjairól szólhatnak. Gyerekeknek talán kicsit megerőltető is lehet ez az utazás, hiába hangulatosak a kiállítás terei. Ezért nekik külön terem készült a kiállításon, ahol a kicsik számára könnyebben fogyasztható színes sárkányvilágot alkottak a kiállítás rendezői.
A sárkány a legősibb mítoszokban még része a jó-rossz egyensúlyának, legtöbbször természeti jelenségekhez kötődik. A zsidó-keresztény kultúrkör viszont már gonosz szerepben ábrázolja, Dániel könyvében például bálványként imádják. A kereszténység a sárkányt a sátánnal rokonította, a legismertebb sárkányölő pedig Szent György. De a keresztény irodalomban mások is szembenéztek a sárkánnyal, például Barlám, a VI. századi legenda főhőse, aki egy verem alján pillantotta meg a fenevadat”. De az északi mítoszok szereplője, Szigfrid is ölt sárkányt.
A gyerekek saját „játszóteret” kaptak a kiállításban
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
A sárkány a középkori természettudománynak is része volt. Egészen a felvilágosodásig komoly szócikkek foglalkoztak vele; például kiderült belőlük, hogy a sárkány természetes ellensége az elefánt. Olyan, 16. századi ábrázolást is találunk a kiállításon, ahol éppen egy elefánttal küzd a sárkány. A néphagyományban közben itt-ott megmaradt a sárkán eredeti, kereszténység előtti szerepe: a Székelyföldi legendáriumban például azt olvassuk, hogy vihar idején sárkányok verekednek az égben, vagyis a sárkány természeti jelenségeket testesít meg.
A sárkány aztán „modern fenevadként” az ember belső ellenségévé vált, Weöres Sándor sorai talán a legjobb példák erre. A sci-fi irodalomban való megjelenését pedig A Gyűrűk Ura szerzője, J. R. R. Tolkien A hobbit című művétől számíthatjuk. A papírsárkány persze az igazi sárkányoktól eltérő jelentéssel vonult be az irodalomba. Elég, ha Kosztolányi Dezső Aranysárkányára gondolunk. A 2014-ben elhunyt író, Borbély Szilárd köti össze ezt a két szálat; grafikáján, amely látható is a kiállításon, a papírsárkány szúrja le Szent Györgyöt a zsinegével.
(Sárkányok mindig lesznek, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2016 novemberéig)
