Befejezetlen emberek

Kerékpározásra alkalmas állapotban vagyok, pedig egy bazi nagy vörös csillag táncol a szemem előtt.

Hegyi Zoltán
2014. 08. 01. 10:05
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ez meg azért alakult így, mert kaptam egy doboz sört, és felpattintottam. El is helyezem mindjárt a terméket, Heineken. Ha ultraszittya hangulatban lennék, falhoz is vágnám menten, de inkább megiszom, a benga vörös csillag dacára. Mert hogy addig csesztették őket a kisméretű ötágú miatt, hogy az idei nyári szériára rányomtak egy akkorát, mint Mao sapkája. Nyilván dafke. Olyan ez, mint amikor az RTL bepöccen a reklámadó miatt, és nekiáll főműsoridőben Orbán-bányázni. Más kérdés, hogy a törzsközönségüket ez egyáltalán nem érdekli, és visszasírják a felmászott-leesett-elásták kaliberű híradójukat.

Majd’ mindenki értetlenül áll a bicajliberalizáció előtt, hogy tudniillik ezentúl büntetlenül meg lehet inni egy-két pohár bort, mielőtt kerékpárra pattanna az ember. Én meg örülök, Vincent. Nem mintha ötszáz méternél többet bicikliznék egy évben, csak úgy. Hogy ha véletlenül úgy tartaná úri kedvem, hogy átkerekeznék a falu másik végében lakó borász barátomhoz, akkor visszafelé ne kelljen már rettegnem. Persze szódázhatnánk is a pincéjénél, az is van olyan, mint zuhogó esőben cigarettázni a kocsma előtt (akad olyan fegyelmezett hely is, ahol a totál nyitott teraszon sem lehet) az utcán, mint egy leprás. És azért is örülök önérdek nélkül, mert ez ad egy kis lökést a kerékpáros borturizmusnak (ha már – ugye – ebéd után meginni egy pohár bort és utána autót vezetni bűnözői attitűd, és ezért aztán az ivarérett magyar férfilakosság jelentős része egy jó ideje már be nem tette a lábát egy vendéglátó-ipari üzemegységbe, és egyébként is lakoljon a borvidék és dögöljön meg a Balaton, ha elromlik az idő), ami jó a gazdának és a vendégnek egyaránt. Van az még persze, hogy az ittas kerékpározás a falusi folklór szerves és elengedhetetlen része, különösen, ha a kormányon egy gázpalack, a csomagtartón pedig egy kasza helyezkedik el, természetesen keresztben, és a Pista bácsinak már ötvenhatban bedöglött a dinamója, de ez most nem az. Ez (minden ódiumával együtt) egy lépés lehet a felnőtt társadalom megteremtése felé. Ami egyébként munkaalapú, legalábbis részemről. És a rendőrt is tekinthetjük felnőttnek, amennyiben feltételezzük, hogy „kerékpár vezetésre alkalmas állapotban” vagyok-e, vagy ároktól árokig dülöngélek. Amerikában szépen megy ez, szívesebben töltök el néhány másodpercet mérlegállásban a felezővonalon, miközben kívánságra megérintem az orromat is, mint hogy valaki izomból megvágjon ötven rugóra, mert megittam két fröccsöt. Nőjünk már fel. Mindannyian. Szép feladat, nyeregbe.

Annál is inkább, mert a szaporodó tiltásoktól, ellenőrzésektől, kameráktól, térképnek álcázott megfigyelő rendszerektől, telefonoktól és a többi szarságtól, amitől a szerencsétlen felhasználók még boldogok is a tetejébe, egyre inkább úgy érzem magam, mint ha Észak-Koreában élnék, csak Európában egyelőre van kaja, aminek a nagy része a szemétben landol. És ott nagyon nem szeretnék élni. Egyébként Kínában sem, bármilyen szépek is a mutatói (szintén egyelőre), mert nekem speckó visszataszító, hogy kifejezéstelen tekintetű tinédzserek Maseratikat gyűjtenek, miközben százmilliók élnek tyúkketrecekben. Ez onnan jutott eszembe, hogy vettem a fáradságot, és elejétől a végéig elolvastam a miniszterelnök úr tusványosi előadását. Azokkal ellentétben, akik a harmadik mondatnál zsigerből elkezdtek dúcsézni. Nekem az jött le belőle, amit már évek óta hajtogatok, hogy bitang nagy változások elé nézünk, mert ami eddig volt, az egyszerűen nem mehet így tovább. A mikéntről persze lehet, sőt kötelező vitatkozni, de a liberális demokráciának nevezett bankállamnak annyi, kész, konyec, kilőtték a tárat. És még jó, ha nem bummal, hanem nyüszítéssel.

Közben a magyaroknak kezd megjönni az eszük. Ezt arra alapozom, hogy az idei Hungaroringen harmincezerrel (és harminckét százalékkal) kevesebben jelentek meg, mint tavaly. Mert hogy mi a jó abban, hogy a dögletes dugó oda-vissza közben egy ideig azt nézzem, hogy elsüvít előttem valami, még annyira sem értettem soha, mint az ellilult fejű, tűző napon feszülős rózsaszín nadrágban és sisakban hegynek fel hörgő, életüket kockáztató biciklistákat a Balaton-felvidéken. Miközben a sportszergyártók vinnyognak a röhögéstől.

Ingerültebb pillanataimban magam sem megyek a szomszédba egy kis jóízű brüsszelezésért, de most valamit megint nagyon nem értek. Az Európai Bizottság tett egy visszautasíthatatlannak tűnő ajánlatot, amit a magyar agrártárca mégis azonmód visszautasított. 72 milliárd forintnak megfelelő összegről lett volna szó és arról, hogy változatlan feltételek mellett még egy évvel meg lehetett volna hosszabbítani az idén kifutó agrár-környezetvédelmi (AKG) programot. Mindebből olyan gazdálkodók profitálhattak volna, akik zöldebb termelési módszerre váltottak és/vagy vállalták a szigorúbb környezetvédelmi szabályok betartását. Egyébként van Budapesten ilyen nevű iskola is, a városi szlengben a rövidítés azt jelenti: Apád Kurva Gazdag. Ha csak így nem.

Hankiss Elemérnek új könyve jelent meg nemrég (A befejezetlen ember, Helikon, 2014.), gondolatok a világról, az emberről, a szabadságról. A rövidke írások a befejezetlen életről szólnak. Arról, hogy keressük a teljességet és keresés közben elvakít minket a sikereknek és a kudarcoknak, az örömnek és a szomorúságnak, a tréfáknak és a tragédiáknak, a jóságnak és a gonoszságnak, a reménynek és a reménytelenségnek, a fényeknek és az árnyaknak az a káprázata, amelyet életnek nevezünk. Bizony így van ez, Hankiss nagyon okos ember, a nyolcvanas években sokunknak volt reveláció a Társadalmi csapdák és a Diagnózisok. Tudja, amit kevesen, hogy a két legfontosabb kifejezés a lehet, hogy tévedek és a nem tudom. Ezekből soha nem lesz arrogancia.

Hankiss onnan jutott eszembe, hogy neki való helyzetbe keveredtem a minap. Bementem a tapolcai Tesco Igazságosba néhány cuccért, amelyeket végképp nem kapok a kofáknál, viszont a globalizáció áldásai közé tartoznak. Szöszmötölök az olívabogyók között, amikor is a hangszórókból figyelmes leszek néhány mondatfoszlányra, ami nem olyasmi, hogy a szárazáruanyagmozgató-menedzser jöjjön a kettes kasszához, hanem inkább valami olyan, hogy bevásárló kocsikat otthagyni, áruházat azonnal elhagyni. Három fülem van, mint az öreg királynak, de a hangminőség borzalmas, másodjára is. Körülnézek, mindenki higgadtan pakolászik tovább, kérdem az egyik eladót, csak nem tűzriadó van itt nekünk? De az, mondja nyugodtan, kérdezem az egyik vásárlót is, ő nem hallott semmit, pániknak jele sincs, mindenki ura a helyzetnek, percek telnek el, mire az egyik biztonsági őrtől megtudom, teszt volt. Na, tesztelni volt mit a hülyék gyülekezetében, az biztos. Adott egy rendszer, amelybe belemotyog valaki valamit, a biztonság kedvéért a turistaszezon közepén, kizárólag magyarul, infó nuku, a menekülési útvonal ismeretlen. Ha ne adj’ Isten egyszer tényleg belobban a vegyianyag-részleg, és fejmagasságban repülnek a grill begyújtós palackok a papír zsebkendők felé, a külföldiek bennégnek, az ziher, de a hazai versenyzők is összetapossák egymást, mielőtt elfogyna a levegő.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.