A három ciklusba rendezett versek – amelyek közé, igen bátran, angol nyelvű költemények is kerültek – két központi alak köré szerveződnek: hol mottóként, hol pedig versszereplőként jelennek meg ők maguk vagy műveik. Az egyikük Carlos Castaneda amerikai antropológus, akit a mexikói varázslóhagyományról írt könyvei tettek világhírűvé, majd ennek a hagyománynak a képviselőjévé vált, a másikuk pedig az Emerson-tanítvány Henry David Thoreau, akit hívei a legelső amerikai környezetvédőnek és a polgári engedetlenség filozófiai megalapozójának tartanak, és aki a Walden-tó partján élt, ahol csendes elmélyüléssel, a természet megfigyelésével és leírásával töltötte az idejét.

A kötet atmoszféráját éppen ezek a Thoreau-t idéző versek adják, és olyannyira erőteljessé teszik a „thoreau-izmus” kívánatosságát, hogy az olvasóra gyötrő elvágyódás tör. (Ez az a verseskötet, amelyet nem elég egyszer elolvasni: minden alkalommal elő kell venni, amikor elegünk van a körülöttünk zajló világból.)

A Castaneda-mottókkal ellátott versek struktúrája a szerző Máshogy mindenki más című gyermekverskötetének szövegeiben ismerhető fel újra, így valószínűleg nem tévedünk túl nagyot, ha Oravecz Imre korai, második verseskötetét olyan műként olvassuk („vissza”), amelyikben – tökéletes kivitelben! – már benne van a később megszülető életmű számos érdeme, szépsége és varázslata. A versek amerikai és magyar helyszínei néha úgy keverednek össze, hogy az olvasó egyik ámulatból a másikba esik. A címadó szöveg az egyik legmegrázóbb költemény, ami született Magyarország elmúlt évszázadairól, Az erdészet feltámasztása című versben pedig ilyen passzusok akadnak: „időnként megáll, és körülnéz, / figyeli a fákban a növekedést, / figyeli a korhadást magában”.

Oravecz Imre: Egy földterület növénytakarójának változása. Magvető Kiadó, Budapest, 2019.