A Művelődésügyi Minisztérium revizori osztályának vezetője, Vince János instrukciói között szerepelt, hogy a tárca ellenőrzést végző beosztottjainak a könnyűzenei élet „átfogó irányításának megvalósulását”, illetve a műsor-engedélyezések jogosultságát (1965-ben több mint háromezer engedélyt adtak ki) kellett az ORI-nál vizsgálniuk, illetve azt, hogy

a műfajok tekintetében az arányosítás bekövetkezett-e a művészfoglalkoztatásban, azaz nem engedtek-e túl sok „imperialista” zenedarabot a színpadokra, illetve a beat nem szorította-e ki a táncdalokat és a sanzonokat az ORI-műsorokból.

Persze erre az elvtársak kínosan ügyeltek, sőt ezekben az időkben rendre előfordult, hogy a táncdalénekeseket a beategyüttesek kísérték. Ilyen esetekben a koncertek két részből álltak, és egy kicsit a népvándorlásra emlékeztettek, ugyanis a közönség egyik fele, amelyik a beatet szerette, nem volt hajlandó bemenni és táncdalénekeseket meghallgatni, és látványosan kivonult, majd ugyanez fordított előjellel is előfordult. A minisztériumi ellenőrök megállapították, hogy az ORI-nak

„gondoskodni kell az engedélyezett műsorok tartalmi vonatkozású figyelemmel kíséréséről”,

azaz a cenzúráról, ennek során pedig háttérbe kellett szorítaniuk a magánszervezők tevékenységét. Minden könnyű műfajú produkció bevétele után engedélyezési illetéket szedett be az ORI, amit egységesebbé igyekeztek tenni, három-négyféle összeget helyezett kilátásba a minisztérium attól függően, hogy az adott műsort hányan látogatták meg. Eredménynek könyvelték el, ugyanakkor bizonyos zenei stílusok esetében nagy valószínűséggel nem volt igaz, hogy a veszteséges műsorokat felszámolták, miáltal ugyan kevesebb előadást tartottak, de nagy sikere – és ezáltal anyagi haszna – volt Vico Torrianinak a Kisstadionban és Louis Armstrongnak a Népstadionban, valamint a Golden Gate együttesnek is. Ugyanakkor anyagi kárt szenvedtek, amikor aláírt szerződés nélkül reklámozták tizenháromezer forintos befektetéssel a Gr. Rockers amerikai zenekart, amely végül mégsem jött el. A Művelődésügyi Minisztérium zene- és táncművészeti főosztályának vezetője, Barna Andrásné 1966. június 17-én az általános eljárásoknak megfelelően felvilágosítást kért az ORI igazgatójától, hogy a Gr. Rockers zenekar végül miért is nem jött Magyarországra, de a válasz – ha született egyáltalán – mindmáig nem került elő a levéltárból.

A szocialista ideológia biztosítására az ORI a belföldi, saját rendezésű műsorait előzetesen ellenőrizte, 1966 őszétől az engedélyezéseket szakmai bemutató kötelezettségéhez kötötte. A kapacitásuk elégtelensége miatt viszont a haknik felett már nem tudott ilyen típusú eljárást gyakorolni. Így fordulhatott elő, hogy a revízió szerint ízléstelenül személyeskedő műsorok kerültek a gépezetbe. Az ellenőri jelentések elkészülte után a minisztérium általában utasította az ORI vezetőit a visszásságok felszámolására. Ezenkívül több anyagi természetű ügyet kellett tisztázniuk a művészek szállásköltségeivel, a szabálytalan többletgázsikkal és az üzletszerző magatartással kapcsolatban. Méltán állapította meg a revízió, hogy a könnyűzenei koncerteken bizonyos spontaneitás mindig is tapasztalható, ráadásul ezekre a tervgazdálkodás szabályait nemigen lehetett alkalmazni, viszont a bevétel érdekében néha bele kellett menni kétséges kimenetelű ügyletekbe. Utóbbiak miatt, illetve azért, mert az 1968-ban bevezetendő új gazdasági mechanizmus könnyűzenére gyakorolt hatását meg akarta tárgyalni, Barna Andrásné megbeszélésre hívta be a kulturális intézmények vezetőit. Ekkor derült ki, hogy a komolyzenétől nem akarta teljesen elválasztani a kormányzat a könnyűzenét, mert az ORI-nak az Országos Filharmóniával együtt kellett kidolgoznia a tervüket a gazdálkodásról. Egyébként a filharmónia jutalékért szintén segített szervezni koncerteket az ORI-nak, amit Keszler Pál ORI-igazgató eredményesnek tartott, mert állítása szerint ennél olcsóbban nem tudták volna országosan kiterjeszteni a koncertjeiket. A két intézménynek 1966. szeptember 1-jéig kellett elkészítenie a közös gazdálkodási tervet.

Az ORI-ról kedvező kép alakult ki a későbbiekben is a kulturális tárcánál, ami nem véletlen, hiszen ide ejtőernyőztettek több ÁVH-s elvtársat (Keszler Pál, Csanády Lajos, Fényes László), akik itt élték ki hatalmi ambícióikat, esetleg egyszerűen csak nyugdíj előtti parkolópályának tekintették a céget. Az ORI 1967-es teljesítményét tekintve a tárcánál megállapították, hogy kevesebb koncerttel majdnem kétszeres bevételre tettek szert, mint az előző években. Kiemelték a szocialista embereszményhez való pozitív hozzáállásukat: „Az intézmény nagy súlyt helyez a műsorok kulturált körülmények közt történő lebonyolítására, a fellépő művészek fegyelmezett magatartására.” Negatív megjegyzéseik között szerepelt, hogy az Illés-zenekart az előző évi plakátjaikkal reklámozták 1967-ben, ami sokszor félreértésekre adott okot, de az szintén előfordult, hogy más zenekar lépett fel, mint amit meghirdettek. A koncertekkel kapcsolatos panaszokra külön ellenőrzési osztályt állított fel az ORI a saját embereiből 1969 márciusában, melynek segítségével szúrópróbaszerűen ellenőrizték saját turnéikat. A panaszok orvoslásáról a megyei tanácsok művelődési osztályainak adtak tájékoztatást, amelyek ezek után egyfajta pozitív visszacsatolásként értesíthették az ORI-t a műsorigényeikről. Volt olyan koncertszervező, akit szinte havi rendszerességgel ellenőriztek, míg másokat alig, ami viszont ellentéteket szült a munkatársak között. A hatalom ezzel együtt tartott attól, hogy az új gazdasági mechanizmusból fakadó kultúrpolitikai lazítás az esetleges kiskapuk mind jobb kijátszását fogja eredményezni a koncertek szervezése terén, s emiatt az ORI – legalábbis saját állítása szerint – megfelelő ellenlépéseket tervezett. Hogy mik voltak ezek a kiskapuk, és milyen válaszreakciókat fontolgatott az ORI, az már egy másik írás témája lehetne.