Rómeó és Júlia története a világirodalom legismertebb szerelmi tragédiája, amely számos koreográfust is megihletett. Valentina Turcu, aki ma Szlovénia és a szomszédos országok egyik legjelentősebb művésze, olyan balettelőadást készített, amely az első pillanattól kezdve az utolsóig az érzelmeinkre hatott, emellett a lélek magasságait és mélységeit úgy ábrázolta, hogy az tanulságként szolgáljon ma is. Ám az első pillanat most nem tánccal kezdődött a Margitszigeten, hanem egy lírai bevezetővel, amelyben Rómeó és Júlia találkozásának jelenetét két tehetséges fiatal színész, Szász Júlia és Wettstein Márk adta elő. Így tökéletesen ráhangolódtunk az érzelmekkel telített darabra, amelyben néhány perccel később a szavak helyett a mozdulatok mesélték el a szerelmesek történetét.
A Szlovén Balettművészek Szövetségének szakértő zsűrije úgy fogalmazott az előadásról:
Valentina Turcu új mércét állított fel a kortárs klasszikus balett minőségében és kifejezésmódjában.
Így nem meglepő, hogy a neoklasszikus, szofisztikált mozgásvilág azonnal beszippantott minket, mégpedig azért, mert a címszereplők, Catarina de Meneses és Ionut Dinita a táncokon keresztül megjelenítették a színpadon mindazt, amit az örök szerelem jelent.
Kettejük jeleneteiben a tiszta, őszinte szerelemnek lehettünk tanúi, amelyet a másik iránti tisztelet éppúgy jellemez, mint a mindent elsöprő szenvedély.
Ez a fajta szenvedély pedig az egész előadáson végigvonult: ott volt a mellékszereplők táncos jeleneteiben, valamint a két ellenséges család, a Montague-k és a Capuletek közti viszályban is.
Az előadás a tömörítés elvével élve, ám a főbb szereplők megtartásával mesélte el Rómeó és Júlia történetét, amelyben az egymásba fonódó, egymást kiegészítő klasszikus és kortárs táncelemek teremtették meg a harmóniát. A pörgős, többszereplős táncjelenetek adták a történet alapját, miközben Rómeó és Júlia szerelmét is láttuk kibontakozni.
Valentina Turcu az ellenséges környezet és a romboló kapcsolatok miatt feláldozott örök szerelem portréját festette meg, amelyben meghatározó szerepet játszik Júlia belső utazása és elköteleződése az igazság és a szerelem mellett.
Az előadás azért ejtette rabul a közönséget, mert az energikus, szenvedélyes jelenetek mellett a művészek mély, érzékeny oldalát is megmutatta.
Érdemes szólni a minimalista díszletről és a háttérben váltakozó festményszerű képekről, amelyekkel a reneszánsz miliőt idézték meg, míg Szergej Prokofjev lenyűgöző zenéje kellő drámaiságot adott a történethez. Érdekes volt látni, ahogy a hatalmas, sötétszürke kőoszlopok a borongós éjszaka fényeiben egyszer csak megmozdultak, s úgy változott a színpadkép, ahogy a szereplők érzelmei változtak.
Számtalan emlékezetes pillanatot fel lehetne idézni a balettelőadásból, ám Catarina de Meneses és Ionut Dinita közös táncjeleneteit semmi sem múlta felül.
Az esküvői szertartás után a fiatalok felhőtlen boldogsága, szárnyalása a látványos mozdulatokban, emelésekben is megmutatkozott, míg az utolsó, kriptában játszódó jelenet az örök szerelem mindenhatóságára hívta fel a figyelmünket. És ahogy a hirtelen ledőlt, keresztet formáló oszlopok a végkifejlet drámaiságára utaltak, úgy vált a zene is egyre feszültebbé, drámaibbá. A szerelmesek tragédiája pedig elkerülhetetlenné.
A Valentina Turcu által koreografált Rómeó és Júlia tehát mély, magával ragadó előadás lett, s bebizonyította, hogy a tánc az érzelmek kifejezésének az egyik legősibb, legelementárisabb eszköze.
