Ezt a hiányosságot pótolja Bárdos István könyve, a Miskolci rocklegendák. A szerző a Tröszt zenekartól, a Luwon át a Bíborszélig mutatja be a miskolci könnyűzenei élet színe-javát. Megmutatja mindazokat az együtteseket, akik egy új világot álmodtak maguknak.
Miskolci rock fellegvár
A dalok elszállnak, a zenekarok feloszlanak, és az egykor sikeres együttesek méltatlanul a feledés homályába merülnek
– írja Bárdos István, aki harmadik könyve témájának éppen ezt az emlékmentést választotta. A Miskolci rocklegendák húsz együttes történetét mutatja be. A szerző több, olykor évtizedek óta nem létező zenekar múltjának járt utána. Így sikerült összeállítani azt a lokális, mikro szemléletű történelmi igényű művet, amely az elbeszélt emlékekre alapozva mutatja meg a miskolci könnyűzene szereplőit és jelentős állomásaikat.
Slamovits István és Pataky Attila sorai mellett sokaknak volt bölcsője és ihletforrása Miskolc.
Amit Miskolc adhatott
A város, ahol élek, számos olyan zenészt adott a rockzene közösségének, akik nemcsak helyben, de országosan és határon túl is sikeresek lettek. Ugyanakkor az ismertté vált zenészek mellett számos kitűnő zenekar munkálkodott és munkálkodik ma is Miskolcon. Fontos, hogy a ma rockrajongója ismerje az elődöket is
– írja Bárdos István kötetében.
A kötet a miskolci egykor pezsgő pop-rockzene életét mutatja be a kezdetektől. A szerző emlékezett rá, hogy a legelső, 1962-es Ki mit tud?-ot éppen egy miskolci együttes nyerte meg. Az 1973-as, első diósgyőri Pop-Rockzene Fesztivál ugyancsak hatalmas lendületet adott a helyi zenekaroknak.
Akkor Miskolcot teljes joggal tartották a hazai rockzene fellegvárának, ahol a számos zenekarnak sikerült közönséget szereznie magának.
Húsz zenekar, egy város
A kötet zenekarról zenekarra haladva mutatja be az együtteseket. Bárdos Istvánnak a témaválasztásában és a kötet megalkotásban jól sikerült meghúzni a határokat, amelyek egy ilyen, elsősorban személyes visszaemlékezéseken alapuló kötet esetében mindig nehézséget okoz.
A szerző habár a Reflex együttes frontembere, aki évtizedek óta belülről is ismeri és látja a miskolci pop-rockzene alakulását, mégis képes volt objektíven bemutatni a Kádár-rendszerben kialakuló zenei és ifjúsági kultúrát.
A miskolci együttesek útkeresése egyfajta szabadságkeresés volt, amely a Kádár-kori generációk sajátossága volt. Az együttesek a szabadságról énekeltek egy olyan világban, amelyet nem éppen az jellemezett. A koncertek, albumok és végső soron zenészsorsok felett törtek pálcát a zeneipar akkori óriásai. Mégis a miskolci fiatalok a nyugati beat és rock formakincsével alkották meg saját szabadságképeiket, és dalaikkal sokaknak hoztak el egy darabot a szabadságból.
A Miskolci rocklegendák című kötet arra is rámutat, hogy milyen nehéz volt a vidéki zenekarok érvényesülési lehetősége a fővárosban.
Noha tehetségben és odaadásban nem volt hiány, mégis az igazi ismertség csak keveseknek adatott meg. A szerző rávilágít arra is, hogy némi többlettámogatással számos formáció sokkal többre vihette volna, és nagyobb hatással lehettek volna a magyar könnyűzene alakulására. Nem így lett, ám ettől függetlenül a miskolci együttesek és a dalaik a nemzeti szellemi, kulturális örökség részei. Az utókor feladata, hogy az egykori szerzeményeket jobban megismerhessék a mai generáció tagjai is.
Borítókép: DVTK-stadion Rockfesztivál, 1973-ban. A képen Hajdú Sándor és Bergendy István (Fotó: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián)
