– Ötéves koromban. A nagyapám erdész volt, és megengedte – persze a felügyelete mellett –, hogy kipróbáljam a puskáját.

– Első alkalommal mit lőtt?

– Lyukat a levegőbe. Széchenyi Zsigmond és Kittenberger Kálmán könyvein nőttem föl, álmodoztam Afrikáról, de azt el se tudtam képzelni, hogy egyszer eljutok oda. Aztán elvégeztem a vadgazdálkodási szakképzést, majd a dél-afrikai egyetem vadvédelmimenedzser-képzését is. Az első pillanatban lenyűgözött a kontinens. Az ott élők nagyon barátságosan fogadtak, mindenben segítettek, ami „megpecsételte” a sorsomat. Azóta 74-szer tettem meg az utat Magyarország és Afrika között.

– Milyen nyelven beszél?

– Németül, angolul, afrikaans nyelven, tanulgatom a sonát és a kwangalit. A személyzetem, a busmanjaim kicsit beszélnek magyarul is. Az egyikőjük gépészmérnök, ő a műszaki dolgokért felel, a többiek sofőrök, nyomkeresők. Ha a tulajdonos és én is távol vagyunk, akkor az intéző felelős a birtokért. A táborban van egy kis házikóm, kint a bozót közepén. A legközelebbi település 80-90, a főváros, Windhoek 170 kilométerre található. Amikor megérkezem a táborba, akkor a busik, így becézem őket, fölhúzzák az árbócra a magyar lobogót. Azzal várnak.

– A busmanok hogy hívják?

– Megtanulták kimondani az Imrét. Néhányukat pici koruk óta ismerem, ma már felnőtt férfiak. Amikor tulajdonosváltás történt a farmon, azzal a feltétellel maradtam, ha az embereimet is megtartják, akik ott élnek a családjaikkal. Nagyon jó viszonyban vagyunk, az életemet is rájuk merném bízni.

– Milyen szafarikat vezet Afrikában?

– A vadászszafarikon részt vevők a jellegzetes kalahári vadakra, antilopra és varacskosdisznóra lőhetnek. A mélytengeri horgászokkal az Atlanti-óceánhoz utazunk. A túlélőtúrák vendégei azért jönnek, hogy kipróbálják magukat. Mivel elmúltam hatvanéves, ilyen túrákat már nem vállalok. Speciális tanulmányutakat azoknak vezettem, akiket az ásványtan, a növényvilág vagy a Namíbiában rendkívül fejlett szarvasmarha-tenyésztés érdekelt. Csillagfotósok is jönnek, mert ott a világ egyik legtisztább égboltja. A bozóti körutazások során elindulunk a főhadiszállásomról, a Kalaháriból, és megnézzük Namíbia legszebb tájait. Több mint háromezer kilométert teszünk meg. Átkelünk a Namíb-sivatagon, elmegyünk az óceánhoz a Bálna-öbölbe, ahol a bálnákat és flamingók tízezreit nézzük meg, aztán a Csontváz-partot, amely tele van hajóroncsokkal, csontvázakkal. Fölmegyünk a Cape Crossig, ahol annak idején az első portugál a partra tette a lábát, utána az Etosha Nemzeti Parkba látogatunk, majd a két nagy törzsi területen keresztül visszamegyünk a kulipintyómig.

– A honlapon is figyelmeztetik a vendégeket, hogy: „ne kukucskáljunk be minden lyukba, mert meglepetés érhet minket, és ne lépjünk rá minden száraz ágra, mert nem biztos, hogy az…” Milyen alapvető szabályokat kell betartani az úton?

– Mielőtt nekivágunk az útnak, mindenkit megesketek, hogy az utasításaim szentek számukra, és a tudtom nélkül semmiféle magánakcióba nem kezdenek. Afrika jó tanítómester, pillanatok alatt móresre tanítja azokat, akik nyeglék, vagy félvállról vesznek dolgokat. Én azért is tisztelem és szeretem ezt a földrészt, mert ott nem lehet mellébeszélni, állandóan figyelni kell. A szafarik idején – április és november között – a kígyók elbújnak, mert nekik hajnalban hideg van. Olyankor jól jön a nyitott terepjárón ülő vendégeknek a sál és a kesztyű a mínusz 10-15 fokban. De csak kilenc óráig, mert akkor már harminc fokra melegszik az idő, és dobálják le magukról a ruhát. Reggel, ha kinézek az ablakon, félméteres jégcsapok lógnak, amelyeknek délelőtt már nyomuk sincs. Európai ember számára elképzelhetetlen az ottani állatvilág gazdagsága. Csak nálunk, ahol a házikóm áll, 28 vadászható állatfaj él, és még 15, amelyek nem vadászhatóak. Namíbiában több mint hatszáz madárfaj található. Amikor lenyugszik a nap, több száz gnú vonul el előttünk. Felénk elefántok és oroszlánok nincsenek. Ott a legveszélyesebb állat az ember. Ha elhangzik az a szó, hogy Afrika, sokaknak a szegénység, a csontsovány kisgyerekek, a nyüzsgő legyek jutnak az eszébe. A tévhitek miatt többen úgy gondolják, hogy Afrika primitív, koszos, büdös. Namíbia, amely kilencszer akkora, mint Magyarország, és alig hárommillióan lakják, az egyik legfejlettebb afrikai ország.

– Mennyire veszélyesek a szafarik?

– Abszolút nem azok. Nekem az a dolgom, hogy garantáljam a biztonságot, a kényelmet. Még soha semmilyen baleset nem történt. Veszélyes helyzetek persze adódnak, de a leggyengébb láncszem mindig a kuncsaft. Előfordult, hogy veszélytelen helyzetben is úgy megijedt, és olyat tett, hogy a hajam égnek állt. Amíg én nyugodt vagyok, addig nekik nem kell megijedni. Akkor kezdjenek el izgulni, ha rajtam is látszik a nyugtalanság. Egyszer egy idős angol házaspárt vittem telepes szövőmadarakat fotózni. Azt kérték, hogy kocsival menjek a hatalmas, félháznyi fészkük alá, ahol több ezer madár lakott. Megálltam, majd a vezetőülésből én is átmásztam hozzájuk. Egyszer csak a fészekből kiesett egy karvastagságú fekete mamba a kocsi platójára. Ez egy agresszív, három-négy méter hosszú mérges kígyó. Félelmetes és veszélyes állat, a világ egyik leggyorsabb kígyója. A két nyolcvan körüli öreg a másodperc tört része alatt felugrott a kabin tetejére, ahol már biztonságban voltak. Én ott álltam a mambától egy méterre. Miután leesett, kicsit szédelgett, de tudtam, hogy egy-két perc múlva magához tér, ezért kénytelen voltam lelőni. Aztán továbbmentünk, és útközben viccelődtünk a két öreggel, hogy milyen fürgék, fittek. Egyszer csak kopog az öregúr a kocsi tetején, hogy álljak meg, baj van, egy csíkot húzunk. Kiderült, hogy a gázolajtartályt is átlőttem. Ha az autó nem gázolajos, hanem benzines…

– Sokan ellenzik a vadászatokat, az állatok irtását. Ön szerint mi lehet a vadvilág fennmaradásának a kulcsa?

– Sajnos a vadvilágra azok a jó szándékú emberek is veszélyt jelentenek, akik csak jajgatnak és sajnálkoznak. Az élőhelyeket kellene megmenteni, ahol a vad jól érzi magát, mert nincs bekerítve, és van elegendő ennivalója. Az autópályákkal mindenhol feldarabolják a területeiket. Mi Afrikában elsősorban a vad élőhelyét védjük, amit a vadászatból befolyt pénzzel finanszírozunk. Ha az emberek nem áldoznának vadászatokra, nem tudnánk védeni az állatokat. Gondoljon bele, ha van száz szarvasom, jövőre a szaporulattal együtt lenne száznegyven. Ahhoz, hogy megteremtsem a jövő évi állomány fenntartási költségét, idén vadászattal húsz darabot el kell adnom. Ezt hívják okszerű vadászatnak. Ez szolgálja az állatok védelmét, amit nem értenek meg a vadászat ellenzői.

– Mit okozna, ha betiltanák a vadászatokat?

– Bizonyos fajoknál óriási mértékű lenne a túlszaporodás, és az állatok rengeteg kárt okoznának. Kenyában 1977 óta tilos a vadászat. Az emberek nekiálltak orvvadászni, és mára a kenyai vadállomány nyolcvan százalékkal csökkent. A nemzeti parkokon kívül már alig van vad. Namíbiában mindig is engedték a vadgazdálkodásnak megfelelő, tervszerű, ellenőrzött vadászatot. Az ott elejtett állatok húsát és a bevétel egy részét általában a helyi lakosság kapja meg. Nincs orvvadászat, védik, óvják az állatokat, hiszen ők is profitálnak belőlük. Namíbiában az elmúlt 25 évben a vadállomány azért nőtt meg négyszáz százalékkal, mert a magán-mezőgazdaságok, illetve a farmerek elkezdtek vadgazdálkodással foglalkozni. Több olyan fajt telepítettek vissza, amelyeket annak idején a telepesek gyakorlatilag kiirtottak. Megnőtt a vadállomány mértéke, az oroszlánoké a négyszeresére emelkedett. Azelőtt húszezer elefánt élt ott, most 32 ezer. Namíbiában néha a túlszaporodásuk okoz problémát, míg más országokban siratják az elefántokat. Ezeket a dolgokat a laikusok nem látják, nem tudják.

– Mikor járt Afrikában utoljára?

– Sajnos 2019. november 5-én, a nevem napján hazajöttem, és azóta a vírus itthon tart. Tavaly nem is tudtam elutazni. Mindent leszerveztünk, aztán az indulás előtt tíz nappal három szafarit kellett lemondani.

– Mivel foglalja el magát?

– Itthon ülök, és emlékezem. Szeretném befejezni a könyvemet. Sehová nem jutottam volna, ha az afrikai emberek nem lettek volna olyan segítőkészek, és az akkori vadgazdálkodás és vadvédelmi szakma nagyjai nem adtak volna kézről kézre. Amíg élek, hálával gondolok rájuk. A könyvemben a rengeteg élményemen kívül róluk is szeretnék megemlékezni.

– Miután véget ér a járvány, rögtön utazik Namíbiába?

– Abban a pillanatban. Gondolhatja.

Névjegy

Kondor Imre 1952-ben született. Szakképesítése szerint üzemmérnök, erdészeti és vadgazdasági technikus. Hivatásos vadászként – vadászkísérőként – Magyarországon kívül Mongóliában, Szibériában, Romániában, Ausztriában, Lengyelországban és több afrikai országban dolgozott. Namíbiába 1990-ben a nemzetközi Safari Club egyik akkori vezetője hívta meg egy szakmai konferenciára. Azóta vadászként és szafarivezetőként a Zambézi és az Oranje folyók közti terület a „munkahelye”. Magyarországon erdészként dolgozik.