– Magyarország több sportágban is szép eredményekkel büszkélkedhet – ott vannak például a vízi sportok. Mégis a labdarúgás áll a figyelem középpontjában. Vajon miért alakult így?

– Két fő ok miatt. Az egyik: a labdarúgás csapatsport, és a csapatsportok a kollektív identitás hordozói. A néző ilyenkor nem egy-egy sportolónak szurkol, hanem egy nagyobb közösséghez kapcsolódik. A másik ok történelmi: a labdarúgás ott válhatott önmagán túlmutató tényezővé, ahol nehezen összebékíthető ellentétek alakultak ki egy országon vagy nemzeten belül.

Történelmi sokkok

– A kezdet kezdetén például a magyar–osztrák ellentét volt ilyen tényező.

– A XIX. század végén még élénken élt a hazai köztudatban a 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverésének emléke, így amikor a bécsi csapat 1897-ben, az első találkozón megérkezett Budapestre, több száz néző volt kíváncsi a pályán kibontakozó összecsapásra. Ennek tétje a magyar fél részéről a birodalmi hegemónia visszaszerzése volt – szimbolikus értelemben. E sajátos nemzeti nézőpontból nézve valamennyi, az osztrákok ellen játszott meccs visszavágási lehetőséget kínált és kínál Világosért és Aradért. És hogy nem belemagyarázásról van szó, azt jól mutatja, hogy egy magyar–osztrák mérkőzésre általában jóval több néző kíváncsi Budapesten, mint egy osztrák–magyarra Bécsben. A skót–angol és az angol–skót találkozók esetében pontosan ugyanez volt a helyzet.

– A későbbiekben mennyire egyértelmű a történelem és a sport összefüggése?

– Az első világháború utáni években komoly problémát jelentett a mérkőzéseket övező szurkolói agresszió. Már akkor is rendre összeverekedtek egymással a maguk csapatát buzdító rajongói táborok, sőt 1921 decemberében – egy MTK–Kispest-meccs után – az egyik néző egy bokszerrel leütötte a bírót. A labdarúgó-szövetség a biztonsági intézkedések szigorításával reagált, de a békét a társadalmi változások hozták meg: az 1921 végén megkötött Bethlen–Peyer-paktum nyomán konszolidálódott a belpolitika, csillapodott a közhangulat. A futballpályákon addig tartó erőszakhullámban tehát az a sokk mutatkozott meg, amelyet az első világháború elvesztése, Trianon, a vörösterror és a fehérterror okozott a társadalomban. 

– És alig húsz év múlva kitört az újabb világháború.

– Minek következtében az 1944/45-ös országos bajnokságot egyre romló körülmények közepette tartották meg. A front az ország belseje felé nyomult, és ezzel párhuzamosan sorra estek ki a vidéki csapatok, mint például a Kolozsvár vagy a Debrecen. A találkozósorozatot ezért budapesti bajnoksággá alakították. A záró összecsapást, a Fradi–Újpest-döntőt 44. december 24-én délelőtt tíz órára tűzték ki. A szovjet csapatok  előrenyomulása miatt a mérkőzés elmaradt, de a történtek jól példázzák: ha csak a játékosokon és a szurkolókon múlt volna, a futball a háborút is felülírta volna!

– Ha már az ellentéteket meg a Fradit és az Újpestet említette: a két csapat szembenállása már-már legendás.

– Nem csak e két csapaté. Mielőtt az Újpest 1930-ban országos bajnok lett volna, a Ferencváros és az MTK viszálya osztotta meg a hazai futballéletet. Az MTK a pesti, főként zsidó polgárság, a Fradi pedig a munkásság csapatának számított, a szembenállást tehát az eltérő társadalmi státuszra lehetett visszavezetni. Az Újpest társadalmi hátterét ezzel szemben nem lehetett egyértelműen meghatározni, fontos szempont, hogy az akkor még önálló település klubja lényegében fővároson kívüli csapat volt. Amikor a hetvenes évekre a Fradi–Újpest lett a magyar foci fő ellentéte, a két klub szembenállása politikai színezetet öltött, hiszen a lila-fehér 1950-ben a Belügyminisztérium csapata lett, a zöld-fehér szurkolói pedig örömmel, mi több, büszkén vállalták, hogy – finoman fogalmazva – nem a rendszer legodaadóbb hívei. 

– Az ötvenes évek pedig az aranycsapat felemelkedésének és káprázatos sikersorozatának időszaka. Alighanem ekkor rögzült a köztudatban, hogy a magyar futballnemzet.

– A magyar foci már a húszas évektől kezdve a világ élvonalában szerepelt, a harmincas évekre pedig a hazai tömegkultúra része lett. Sárosi György olyan népszerű volt, hogy 1937 augusztusában a Színházi Élet címlapjára került a képe. 1945 előtt a politikai vezetés még kissé „proli dolognak” tartotta focit, a második világháború után viszont megváltozott a helyzet: az új rendszerben a sport kiemelt területté vált, olyan tereppé, amelyen bebizonyosodhat a szocialista világrend fejlettsége. És mivel a belépőjegyek ára alacsony volt, tömegek engedhették meg maguknak, hogy kilátogassanak egy-egy mérkőzésre. Érdekes egyébként, hogy miközben a Rákosi-érára egyértelműen negatív korszakként tekint a közvélekedés, a sportolók – noha akarva-akaratlanul hozzájárultak a rendszer legitimációjához – egyértelműen pozitív figurák voltak a nép szemében, s ma is így tekintünk rájuk.

– Puskás Öcsi nevét világszerte ismerik, ám ha az aranycsapat előtti vagy utáni időkből kellene hasonló klasszist említeni, többen elbizonytalanodnának.

– Az ötvenes években a sportpolitika igyekezett mindent és mindenkit az aranycsapat árnyékába utasítani: a korábbi időszak eredményeiről például ideológiai okok miatt nem eshetett szó. 1938-ban a magyar válogatott ezüstérmet szerzett a labdarúgó-világbajnokságon, ami óriási eredménynek számított, csakhogy a Horthy-korszakban történt. Az adott kor több nagy egyéniségéről pedig azért nem beszéltek, mert külföldön, a „hanyatló Nyugaton” futottak be karriert. 1952-ben például a Juventus a már említett Sárosi György vezetésével szerezte meg az olasz bajnoki címet, amiről a magyar sajtóban semmilyen hír nem jelent meg. De később Puskás Ferenc vagy Guttmann Béla sikereiről is legfeljebb mínuszos hírekben számoltak be a hazai újságokban. A sportpolitika itteni irányítói tudatosan feledésre ítélték őket. 

– Ennyi év elteltével mivel lehet kiragadni őket az amnéziából?

– Egyebek mellett azzal, hogy filmet forgatunk róluk. Papp Gábor Zsigmond Az olasz futball magyar mesterei című ismeretterjesztő filmje például négy sikeres, ám tragikus sorsú edző pályáját mutatja be: Egri-Erbstein Ernő, Kertész Géza, Tóth „Potya” István, Weisz Árpád a 30-as években faragtak világbajnokot az olasz focistákból. Egri-Erbsteint Raoul Wallenberg mentette meg a pusztulástól, miután 39-ben visszatért Magyarországra, Weisz Árpád – feleségével és két gyermekével együtt – Auschwitzban hunyt el 44 januárjában, Kertész Gézával és Tóth „Potyával” a nyilasok végeztek Budapesten 45 februárjában. 

– Ha már a sportfilmeknél tartunk: melyik volt az első, amely nagy hatást gyakorolt önre?

– A Tűzszekerek. Két brit rövidtávfutó felkészüléséről és küzdelméről szól, akik az 1924-es nyári olimpián mérték össze a tudásukat. Négy Oscar-díjat nyert, a filmrajongók körében elsősorban erről, továbbá a tengerparti futójeleneteiről és Vangelis zenéjéről ismert. Jómagam

– sporttörténészként – azt is hozzátenném, hogy pontosan mutatja be az olimpiai játékok akkori viszonyait, valamint az amatőr versenysport szépségeit.

„Mert kell egy csapat”

– Felteszem, azért fociról szóló filmet is tud említeni…

– Hogyne, Fábri Zoltán Két félidő a pokolban című filmje például nagyon tetszett. 1981-ben amerikai remake készült belőle, Menekülés a győzelembe címmel. Pelé, a brazil futballfenomén mellett olyan világsztárok szerepelnek benne, mint Sylvester Stallone, Max von Sydow vagy Michael Caine. Már ezek miatt is érdemes a figyelemre, de magyar szempontból van néhány további érdekessége is: mivel Budapesten forgatták, a döntő mérkőzést – amely a cselekmény szerint Párizsban játszódott – az MTK Hungária körúti stadionjában vették fel, és a német csapat egyik tagját későbbi kiváló edzőnk, Egervári Sándor alakította.

– A legismertebb hazai futballfilm azonban alighanem a Régi idők focija.

– Főszereplője egy futballőrült mosodás, Minarik Ede, gyakran hangoztatott mondása mára szállóigévé vált: „Mert kell egy csapat”. Ez pedig a Csabagyöngye, amelyet a mosodás – megformálása Garas Dezső egyik legemlékezetesebb alakítása – mindenáron fel akar juttatni az első osztályba. A film hűen ábrázolja, hogy a múlt század húszas éveinek elején a sportéletet nem kizárólag a nagybefektetők pénze, hanem a kisemberek alázata is formálta. A készítők érzékletes képet rajzolnak a kor pesti kisiparos-munkás társadalmáról.

– A Régi idők focijának van valóságmagja?

– A filmben szereplő egyik játékost – Vallait, a hálóőrt, aki pénzért nyúzza Minarik Edét, végül Madridba távozik szerződéssel – Plattkó Ferencről, a Vasas játékosáról mintázták. A Barcelonához igazolt 1923-ban, és a csapat egyik sztárja lett. Rá öt évre a különösen durvára sikeredett Barcelona–Real Sociedad bajnoki döntőn az ellenfél támadójátékosa úgy fejbe rúgta, hogy véres arccal vitték le a pályáról, ám miután összevarrták a sebét, visszatért a kapuba. Rafael­ Alberti – méltatói szerint García Lorca után a XX. századi spanyol líra második legjelentősebb alkotója – ódát írt hozzá, amelyben „szőke magyar medvének” nevezte.

A siker ára

– A film lezárása is emlékezetes: az olimpiáról hazatérő magyar csapatot jókora – és csalódott –

tömeg várja a Keleti pályaudvaron, úgyhogy végül a rendfenntartók kergetik szét a sokaságot.

– Mindez a 24-es nyári olimpia utáni eseményekre utal. Akkoriban még nem rendeztek labdarúgó-világbajnokságot, az ötkarikás játékok számítottak a futball legkomolyabb seregszemléjének. A magyar válogatott azzal utazott ki a Franciaországban rendezett megmérettetésre, hogy esélye van az aranyérem elhódítására. Ehhez képest a legjobb négy közé sem jutott be: a nyolcaddöntőben kikapott Egyiptomtól, így a tizedik helyen végzett a labdarúgótornán. A hazai sajtó egyiptomi csapásként értékelte a fejleményt, amikor az eredmény kiderült, a csalódástól sokkolt szurkolók több újság szerkesztősége előtt spontán tüntetést rendeztek. Gömbös Gyula, a későbbi miniszterelnök még Klebelsberg Kunó kultuszminiszterhez is interpellált a parlamentben a vereség kapcsán, tehát az Országgyűlésben is hullámokat vert az ügy. 

– Mi minden ki nem derül egy sportfilmből, ha kellő ismeretek birtokában nézi az ember…

– Az ilyen filmek nemcsak egy-egy csapat vagy sportoló pályafutásának felelevenítésében segíthetnek, de abban is, hogy a nézők megtudják, milyen fáradságos út vezet a sikerhez, mennyi küszködést, időt, energiát igényel egy-egy győzelem kivívása, mennyi konfliktussal, lemondással jár a belefektetett szakadatlan munka. De akár ahhoz is meghozhatják a néző kedvét, hogy maga is megpróbálkozzon valamelyik sportággal – inspirációs forrásként betöltött szerepük tehát nem lebecsülendő.

Sportfilmek

A Nemzeti Filmintézet támogatásával két dokumentumfilm készült két kiemelkedő magyar sportolóról: az Egy mindenkiért felkészüléséről szól, a Katinka című – Hosszú­ Katinka olimpiai felkészülését kísérő – alkotást pedig a tervek szerint a közeljövőben ismerheti meg a közönség. Papp Gábor Zsigmond már említett munkája mellett több sporttémájú film van előkészületi vagy forgatási fázisban. A Világraszóló győzelmeink című ismeretterjesztő sorozat nyitó része tizenöt magyar aranyérem megszerzésének történetét mutatja be az 1896 és 1936 között rendezett ötkarikás játékokon. A Puskás Öcsi és barátai animációs sorozat – a futball szeretete mellett – olyan értékekről mesél majd, mint a barátság, önzetlenség, találékonyság.

A 90 perc „szabadság” című dokumentumfilm a kommunista diktatúra és a ferencvárosi B közép 1950 és 90 közötti küzdelmeit dolgozza fel titkosszolgálati jelentések és szurkolói visszaemlékezések alapján. Az Olimpiai álom Erdélyben című doku az 1941 és 44 közötti időszak eseményeit eleveníti fel: Magyarország a háború utáni első téli olimpia megrendezésére készült, ezért az észak-erdélyi Borsafüreden megépítette a kor legmodernebb síközpontját. Az Aki legyőzte az időt a legtöbb olimpiai éremmel rendelkező magyar női sportoló, az idén százéves Keleti Ágnes tornász portréját rajzolja meg, a Czibor, a rongylábú az aranycsapat csatárának pályafutását idézi fel.

Borítókép: Jelenet a Menekülés a győzelembe című amerikai filmből. A döntő meccset az MTK-stadionban vették fel (Fotó: Europress/AFP)

Névjegy

Szegedi Péter (1973) szociológus, sporttörténész. 

Szakterülete a magyar labdarúgás második világháború előtti társadalomtörténete. 

Legutóbbi könyve: Az 1938-as magyar vb-ezüst – És ami mögötte van… 

(Dénes Tamással közösen, 2018).

Fotó: Matey István/Hajdú-bihari Napló