Optimista, bizakodó emberek voltunk. Nekünk, akik a kései Kádár-rendszerben szocializálódva lettünk egyetemisták, katonák, tán tűzoltók és vadakat terelő juhászok is, a nyugati orientáció sokat jelentett. Az 1980-as évek második felében már látványosan szabotáltuk az oroszórákat – ezt ma már kicsit bánjuk –, Bécsbe jártunk Gorenje hűtőgépért és walkmanért (fiatalabbak kedvéért: magnókazettával működő mobil lejátszóért), no meg találkozni a vasfüggöny szerencsésebb oldalán élő rokonainkkal. Kedveltük Ronald Reagant – különösen a szovjet vezetőkkel összemérve –, amiből azt a talán elhamarkodott következtetést is levontuk, hogy az Egyesült Államok is rokonszenves ország. Igen, kicsit nyugatmániások voltunk, ez így talán vállalható kijelentés, minden macerával, így a korlátozott valutakeretünkkel, meg a ma már hihetetlenül hangzó háromnapos belga átutazóvízummal együtt, amit pusztán azért kellett előzetesen igényelnünk, hogy pár óra leforgása alatt áthajtsunk ezen a néhány magyar megyényi királyságon. Mindennel együtt a 2003-as EU-népszavazáson honfitársaink 84 százaléka voksolt uniós tagságunkra. Nem hajoltunk a bebocsátásért a földig, de térdig azért igen. Ittuk az ezredfordulós Budapestre látogató uniós politikusok minden szavát: mondja képviselő úr (asszony), milyen elmaradásaink vannak még a házi feladatainkban? Agrárpolitika? Környezetvédelem? Igyekeztünk mindennek megfelelni, az 1997-ben ide látogató Jacques Chirac francia elnök pedig még azt is mondta, 2000-ben az unióba vár bennünket. 

Aztán 2004-re mégiscsak tagok lettünk, öt évvel azután, hogy a NATO-ba is bebocsátást nyertünk. Gyorsan kiderült, nem eszik olyan forrón az uniós kását. Nagyon reklámozták például a szabad külföldi munkavállalás lehetőségét, de ezt első perctől kezdve csak a britek, az írek és a svédek értették szó szerint; a nekünk legfontosabb németek és osztrákok nyitására további hét évet kellett várnunk. Az is világossá vált, a 2004-ben az EU-hoz csatlakozó tíz ország – különösen a lengyelek – egyidejű belépése túl nagy falat az addigi tizenötöknek. A franciák például a lengyel vízvezeték-szerelőkkel riogattak, miközben már 2004-ben, a 191 halálos áldozatot követelő madridi terrortámadással megérkezett Európába egy egészen más és valóban komoly fenyegetés. 

Meglepetést okozott, hogy az uniós alkotmányt – amelyben elsikkadt földrészünk keresztény öröksége – két alapító tag, Franciaország és Hollandia fúrta meg, az európai integráció válságainak egész sorát nyitva ezzel. Előbb az euróövezetet terhelte meg a görögök és más országok gazdasági kínlódása, bennünket is – máig tartóan – elbizonytalanítva, vajon tényleg annyira jó ötlet-e a közös valuta mielőbbi bevezetése. (Medgyessy akkoriban azt mondta: 2008-tól eurót használunk már…) A 2015-ös migrációs válság már nyíltan szembehelyezett bennünket Brüsszellel, noha az azóta eltelt évtized a magyar politika akkori józan helyzetértékelését igazolta vissza. Ha pusztán az EU-központra bíztunk volna magunkat, jóval több áldozatot szedett volna közülünk a koronavírus-járvány is, mert az eurokraták nem álltak a helyzet magaslatán. Brüsszel pedig, amint látta, hogy a 2010-ben hatalomra jutott Orbán-kormány sorra nyeri a választásokat, bajuszt akasztott vele. Migrációellenességünket – azaz Európa védelmét, amit azóta sokan legalább hallgatólagosan elismernek – idegengyűlöletnek állították be, a gyermekvédelmet homofóbiának, és mindennapossá vált a brüsszeli huzakodás a demokrácia és a jogállamiság ügyében. Legutóbb azzal váltunk különccé, hogy kivonjuk magunkat kardcsörtető háborús hangulat alól. Uniós forrásokkal zsaroltak bennünket, ami nemcsak önmagában sértő, ámde nem is holmi zsebpénzről van szó, amit a szülő nagy jóságosan utal ki a szépen viselkedő gyerekének. Az unió szerződése rögzíti a felzárkóztatási politikát, ami az egész közösség érdeke az eltérő fejlettségű térségek közötti feszültség csökkentése érdekében. Ezt mi nyersebben úgy fogalmazzuk meg: ami jár, az jár, mi 1990 után privatizációra (és a vele járó bezárásokra) kínáltunk fel iparunkat, piacunkat. Most a törlesztés ideje lenne soron, ami amúgy sem tart örökké: a várható nyugat-balkáni belépésekkel nálunk fejlettlenebb országok csatlakozhatnak majd a huszonhetekhez. Ukrajnáról már nem is beszélve…

– írta a minap Pilhál György kollégánk azzal kapcsolatban, hogy 34 éve állt fel az első szabadon választott Országgyűlés. Érzéseink ambivalensek az unióban is. Magyarország mindent egybevéve a tagság haszonélvezője, és a legtöbbünk – ha kétkedve is – kitart az EU mellett. De lelkesedésünkből sokat veszítettünk. Ma, különösen a júniusi uniós választások előtt inkább az foglalkoztat bennünket, tudjuk-e a világpolitikában és versenyképességben leértékelődött, a tagállamokkal acsarkodó Brüsszelt a mi irányunkba és javunkra fordítani. Addig az eddigi uniós tagságunk marad húsz év talány, aminek objektív megítéléséhez még vajmi kevés idő telt el.