– Még ellenfelei is kénytelenek egymás közt elismerni, hogy ha ön nincs, talán egészen másként, megalkuvóbban, lassabban vagy brutálisabban alakult volna a rendszerváltás folyamata. Hiszen belülről tompítani tudta az állampárton belüli keményvonalas szándékokat. Nem lehet, hogy ezt nem tudják megbocsátani önnek a politikai kútmérgezők mind a mai napig?
– Ha erre kimerítően válaszolnék, az majdnem önméltatás lenne. Azt hiszem, hogy én csak tettem mindig a dolgomat, s igyekeztem felismerni azokat a történelmi fordulópontokat, amelyeken lépni érdemes.
– Annak idején a Magyar Nemzet is szerepet kapott ebben a lépéssorozatban, hiszen a lakiteleki nyilatkozat ebben a lapban jelent meg először 1987 őszén.
– Igen, főként az akkori főszerkesztő-helyettes, Tóth Gábor leleményességét dicséri, hogy meg tudta jelentetni a dokumentumot 1987. november 14-én. Tehát ennek is szinte napra a huszonhatodik évfordulóját ünnepelhetjük. Érdekes, de jellemző módon Kádár Jánosnak egy különösebb rossz szava sem volt addig amiatt, hogy részt vettem a lakiteleki összejöveteleken. Amikor azonban megjelent egy napilapban, tajtékzott és pártfegyelmit akasztott a nyakamba. Pontosan tudta: azzal, hogy elolvashatta a fél ország, egészen más hatást fejt ki, és már nem lehet a szellemet a palackba visszatuszkolni. Ezzel ami addig csak száznyolcvan renitens gondolkodó értelmiségi összejövetele volt, onnantól meghatározó nagypolitikai eseménnyé vált.
– Egy év múlva Grósz Károly, az új pártfőtitkár pedig már fehérterrort és polgárháborús veszélyt emlegetett. Utólag egyesek tréfálkoznak a fenyegetésen, ám akkor ez korántsem volt vicces a pártállam első emberétől.
– Megvolt ennek is az előtörténete. 1988 nyarán felállt a vezetésemmel a program-előkészítő bizottság, amely arra az eredményre jutott, hogy az MSZMP-nek önvizsgálatot kell tartania a szovjet megszállástól kezdve mindenben. Előterjesztettük a Németh Miklós vezette kormány november 24-i megalakulására az úgynevezett demokrácia-csomagtervet, amely az egyesülési, a gyülekezési és a sztrájkjog helyreállítását egyaránt tartalmazta. Főként az egyesülési jog felvetése volt ezekből jelentős, hiszen benne volt már a többpártrendszer lehetősége. A tervtől az országgyűlés mindjárt megrettent, úgyhogy a kidolgozását rám bízta.
– Az ön október végi, határnyitást szorgalmazó nyilatkozata sem igen örvendeztethette meg az MSZMP legfelső vezetését.
– Természetesen ez és az újabb lakiteleki találkozó a mozgalom megalakításával is hozzájárult Grósz idegességéhez, ami azon a bizonyos november 29-i budapesti pártaktíván csúcsosodott ki. Olyan dolgokat kiabált, hogy ha ez így fog folytatódni, akkor vér fog folyni az utcákon, és fehérterror lesz. Ez már igen veszélyesen hangzott, hiszen a fegyveres testületek, a munkásőrség a kezében voltak. Az ijesztő beszéd engem is még nagyobb aktivitásra ösztönzött. Létrehoztuk a program-előkészítő bizottságon belül a történelmi albizottságot. A pártfőtitkár fitymálóan megjegyezte: bolsevik szokás, hogy a történelmet a párt írja. Azt válaszoltam: ez nem történetírás, hanem önvizsgálat. És ez óriási különbség.
A teljes interjút a Magyar Nemzet keddi számában olvashatják.
