Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. A most szombaton megjelenő közéleti-kulturális magazinunkban sok más mellett a következőkről olvashatnak. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!
„Miért nem lehet kisbabánk?” – Új módszerekkel a sorozatos vetélés ellen (1.)
Magyar orvosok olyan terápiával segítenek többször vetélt nőkön, melyet veseátültetés során alkalmaztak először: gondolnánk, hogy a magzatot ugyanúgy kilökheti a szervezet, mint egy idegen szervet? Utolsó remény a gyermekért évekig küzdő pároknak? De addig is milyen stációi vannak a szenvedésnek? – teszi fel a kérdést Major Anita.
Nyugodtan, büszkeségtől boldogan fekszik az ágyon – ezt a kis kellemetlenséget igazán ki lehet bírni. De már percek óta tart, és egyre kínosabb a csend. Az ultrahangos orvos nagy sokára megköszörüli a torkát, s halkan, ám megfellebbezhetetlenül kijelenti: „Sajnálom, asszonyom, a magzat nem él.”
A. áll a kórház udvarán szakadó esőben, ömlik a könnye. A betonon koppanó esőcseppek csak felerősítik a benne visszhangzó, alig értelmezhető kifejezéseket: a magzat nem él. Nőgyógyásza a rossz hír hallatán rögtön hárít, pedig csakis önmagát vádolja: „Nem vigyáztam eléggé a kicsikémre – motyogja csurom vizesen, kisemmizve –, nem kellett volna állapotosan két munkahelyen húzni az igát. Utazni is elvittem, hogy szokja a világjárást!”
A „műszeres befejezés” után ráadásként megkapja az addig csupa bűbáj doktornőtől, hogy ugye, ő megmondta, hogy „terhesen nem kéne röpködni”. Még most is fölzaklatja magát, amikor felidézi: a valóság az, harmadszor már alig merte megkérdezni tőle, hogy tényleg ne váltsa-e vissza a réges-rég lefoglalt repülőjegyeket. Több hónapos a lelki rehabilitáció. Úgy-ahogy rendbe jön, s megfogadja, legközelebb nem követi el a vélt vagy valós hibákat.
Nem egészen egy év múlva, amikor újra két csík ábrázolódik a teszten, betéve tudja a forgatókönyvet – hiába óvta magát a széltől is; és hiába nyugtatgatja aggodalmait figyelmesen hallgatva, elnéző mosollyal egy másik nőgyógyász. Ultrahangvizsgálat közben már ő is zavart és ideges: „Igaza volt, asszonyom, semmi sem utal normális terhességre. Azonnal kórházba kell mennie, mert ha méhen kívüli, az ön élete is veszélyben forog.”
A szakma szerint két embrió vagy magzat elvesztésében még nincs semmi rendkívüli: számtalan oka lehet helytelen életmódtól hormonális zavarokon át anatómiai, genetikai eltérésekig. Azonban ha harmadszor is bekövetkezik – a pontos európai meghatározás szerint a terhesség huszadik heténél korábban vagy ötszáz gramm alatti magzattal, és azonos partnertől –, akkor már habituális (ismétlődő, szokványos) abortuszról beszélünk, amely alapos – a tapasztalatok szerint akár évekig tartó – utánajárást igényel.
Nem mintha elvileg nem lehetne néhány hónap alatt elintézni a rutinvizsgálatokat. Inkább arról van szó, hogy azok a nőgyógyászok, akik az egészségesen zajló folyamatot minden gond nélkül végigkísérik, és gyakorlottan levezetik a szülést, vagy varázslatosan bánnak a szikével császármetszéskor, általában olyannyira tehetetlenek, ha ilyen kihívással kell szembenézniük, hogy nemegyszer megesik, maga a beteg több ismerettel rendelkezik a témáról, mint ők.
Jobban járunk, ha már az első vetélést, magzatelhalást komolyan vesszük. Ha nem akarunk – testileg-lelkileg kimerülve, rengeteg időt és pénzt pazarolva – orvosról orvosra vergődni, érdemes mihamarabb meddőségi szakembert, intézetet megkeresni. Szerencsés esetben akár az első laborleletek rávilágíthatnak a baj okára: gyógyszerrel és életmódbeli változtatásokkal rendbe tehető a női alaphormonok gyakran előforduló eltérése.
A speciálisabb és az egész hormonrendszert érintő bajokkal kapcsolatban már tanácsos endokrinológus véleményét kikérni, mert minden páciensnél személyre szabott finomhangolásra van szükség a pozitív elmozduláshoz.
De mi a helyzet akkor, ha minden felderített problémát orvosoltak? Ha tükrözéssel megállapították, hogy egészséges a méh; ha átfúvatták a petevezetőket, melyek átjárhatóak? Mi a válasz a miértre, ha nincs se „csokoládéciszta”, se mióma, se polip? Ha van tüszőrepedés, peteérés; és az apajelölt spermaképe is biztató? Ha a pár genetikai jellemzői sem mutatnak semmilyen rendellenességet? És ha már a sokadig lombikprogram sem hozza meg a várt eredményt? Vége a tudománynak? Ellenkezőleg: itt kezdődik igazán!
Petrányi Győző akadémikus – aki vallja: a kutatás a szellemi élet legmagasabb szintű művészi alkotása – olyan program irányítója, amely reményt adhat azoknak is, akik hiába zarándokolnak kórházról kórházra, mégsem kapnak választ gyermektelenségükre. A neves professzor évtizedekig az Országos Hematológiai, Immunológiai és Vértranszfúziós Intézet munkatársa, majd főigazgatója volt. Olyan kutató, aki azért küzd, hogy a kísérleti eredmények az orvosi gyakorlatban is hasznosuljanak.
– Immunológiai Nobel-díjhoz kötődik az a felfedezés, hogy el lehet érni az idegen szervvel szembeni tűrőképességet – mondja Petrányi Győző. – A hazánkban Perner Ferenc professzorral elkezdett élő donoros veseátültetések hozták meg a megoldást. Amelyik betegnél kellett, javítottuk az immunológiai tűrőképességet úgy, hogy a donor fehérvérsejtjeivel oltottuk a befogadót. Amikor kialakult a megfelelő védelem, be lehetett ültetni a vesét.
Pofonegyszerűnek tűnik, laikusként is érthető, hogy a megfogant embrió genetikailag félig idegen az anyai szervezet számára – de akkor mégis hogyan lehetséges, hogy az esetek zömében megtartható a terhesség? Másoknál pedig miért ér véget idő előtt? Mert teherbe eséskor olyan anyai immunválaszok indulnak be, amelyek megakadályozzák a kilökődési reakciót. Ám ez mindenkinél nem működik megfelelően.
– Nem sokan voltunk nemzetközi viszonylatban sem, akiknek eszükbe jutott, hogy az ismétlődő vetélés lényegében olyan, mint egy szervkilökődés: ugyanaz a szövetidegenség mutatkozik a magzattal szemben, mint a transzplantációnál – fogalmaz a professzor. Ha pedig hasonló folyamat játszódik le, hasonló lehet a gyógymód is. (21., 24–25. oldal)
