Dippold Pálnak eddigi élete során három regénye jelent meg. Egyik sem a szó hagyományos értelmében vett regény. Ennek megfelelően az első írásmű (műfajmeghatározó) alcíme: dokumentumeposz, a másodiké: saskönyv, a harmadiké: mozaikregény. A szerző nem úgy lát, ahogy a Gangesz hömpölyög. Nem érdeklik a nagyívű folyamatok, amelyek tolsztojosan fölszívják magukba az emberélet apró eseményeinek jelentését, hogy oktassanak bennünket. Őt az események maguk érdeklik, mert úgy érzi, hogy azok önmagukban olyanok, mint gyerekkorunk kihajtós képeskönyvei: az olvasó kinyitja a könyvet, melynek síkjából mesealakok türemkednek ki, és a jelenet önmagában megáll. A műfaji terminussal tehát nem érdemes tovább bíbelődni.

Az első mű, a Schwarzenegger el volt utazva a maga idejében nagy feltűnést keltett. Az akkori dúvadak, akiket összefoglaló néven csak posztmodern legényeknek nevezett az irodalomelméleti szakma, rászolgáltak a titulusra: jól megrángatták az alapokat, és kipróbálták, tényleg alkalmasak-e arra, hogy szópaloták épüljenek rájuk. Rákérdeztek arra, amire előttük senki nem kérdezett rá; ízekre szedték és másképp rakták össze az életet, amit a művészi szépérzésbe belepocakosodott polgárság és az ő olvasáskomfortjukat kiszolgáló irodalomtanító bácsik serege enyhén szólva úgy élt meg, mintha mindegyiküket egy-egy muraközi csődör rúgta volna tökön.

Na, ez az első regény – amely, hasonlóan a másik kettőhöz, valójában nem regény, hanem létszilánkokból ragasztott tükör – annyira punk volt, hogy szerintem senki nem olvasta végig. A szerző „humán higanyként barométerezte” (copyright: Egyed Péter) olvasóit, és rajtuk keresztül, bennük, általuk, miattuk, értük a rendszert, az átkozott Kádár-érát, amelyet leváltottunk ugyan (kik?), de amely ott él azóta is minden félrecsúszott nyakkendőnkben. Jómagam, amikor letettem a könyvet, úgy éreztem, „elhagyott a közérzetem”. Ez a kötet szabadságharc volt, magánéleti, politikai és esztétikai értelemben is. Sex Pistols a magyar ugaron.