Hóman Bálintot, az egyetemi tanárt, az MTA tagját 1945. április 20-án az Akadémia kizárta soraiból, majd 1946-ban a Népbíróság életfogytiglani börtönbüntetéssel sújtotta. Megalázva, fizikailag bántalmazva, súlyos betegen hunyt el hatvanhat éves korában a váci fegyház kórházában, 1951-től – végtisztesség nélkül – ötven esztendeig a váci rabtemető egyik jeltelen sírjában nyugodott. Hóman földi maradványait tavaly tavasszal a váci rabtemető kegyeleti feltárása során lelték meg, csontjainak igazságügyi orvos szakértői azonosítását idén nyáron fejezték be. Így kerülhetett sor a végtisztességre. Hóman Bálint utolsó kívánsága az volt, hogy koporsójába felesége, Borbála asszony egy hajtincsét helyezzék. A család a végakaratot most tudta teljesíteni.
Arra az emberre emlékeztek október 13-án, aki miniszterként megteremtette a szociális iskolarendszert, modernizálta a szakoktatást, történettudósként a magyar államiság jegyében Szekfű Gyulával közösen többek között megírta a Magyar történet és az Egyetemes történet című többkötetes művét. Ellentmondásos egyéniségéről és arról, hogy miért nem történt meg Hóman Bálint jogi rehabilitációja, íme néhány vélemény a temetésen megjelentektől.
Varga István mint az MDF országgyűlési képviselője, már 1995-ben, elsőként vetette fel a kérdést a parlamentben: a kabinet mikor kívánja rehabilitálni és tisztességes nyughelyre helyezni Hóman Bálintot. Lapunknak úgy nyilatkozott: csak az egyik kérdés rendeződött megnyugtatóan szombaton. Varga szerint viszont elképesztő, hogy a mai napig nem sikerült megsemmisíteni azt a gyalázatos népbírósági ítéletet, amely a kultúrpolitikust háborús bűnösként bélyegzi meg. Kifogásolta továbbá azt is, hogy – bár az újratemetésen az MTA elnöke szép szavakat mondott a történettudósról – az Akadémia máig nem fogadta vissza tagjai sorába, mindössze műhelyviták folynak róla. A perfelújítási kérelmet már régen be kellett volna nyújtani a bíróságra, hiszen ifjabb Hóman Bálint egy ismert magyar ügyvédnek megadta a megbízást, ennek ellenére nem történt semmi – méltatlankodott az országgyűlési képviselő.
A temetésen jelen volt Rockenbauer Zoltán kulturális miniszter, Pálinkás József oktatási miniszter és Várhegyi Attila kulturális politikai államtitkár. Várhegyi Attila a Magyar Nemzetnek elmondta: a család őt is felkérte a búcsúbeszédre, de amikor kiderült, hogy az Akadémia elnöke is elmond néhány gondolatot Hóman Bálintról, úgy gondolta, nincs helye most a politikának. Hangsúlyozta: ő nemcsak a kormányt, de egy olyan fiatal generációt is képvisel, amely Hóman Bálintban – művein keresztül – mindig is tisztelte a történettudóst, a népiskola támogatóját, ezért nem politikusként, hanem emberként akart fejet hajtani a kiváló gondolkodó előtt. Az államtitkár azt is kifejtette: hiányolja Hóman politikai és akadémiai rehabilitációját. A jogi rehabilitáció az igazságszolgáltatás, a tudományos rehabilitáció az Akadémia dolga, ebbe egy kormánynak nem szabad beavatkoznia, még ha emberileg ezt nagyon szeretnék is.
Dávid Ibolya igazságügy-miniszter emlékeztetett arra, hogy kezdeményezésére két éve kezdődött a váci rabtemetőben az eltemetettnek nem minősülő, föld alá tett emberek tetemeinek feltárása. A kiadott engedély alapján találták meg többek között Ries István volt szociáldemokrata igazságügy-miniszternek és Hóman Bálintnak a földi maradványait. Hosszú folyamat vezetett el odáig, hogy a történettudósnak megadhatták a végtisztességet. A miniszter asszony készen áll arra, hogy kegyelmi kérvényre kegyelmi eljárást kezdeményezzen a hivatal. Hozzáfűzte azonban: ahogyan a tizenhárom aradi vértanút sem rehabilitálta soha senki papíron, úgy Hóman rehabilitációjáról is meghozza igazságos ítéletét az élet, az emberek, maga a társadalom. – Mindig a jogtól várjuk az eszközt, a megoldást olyan kérdésekben is, amelyek alapvetően morális kérdések – vélekedett Dávid Ibolya. – Tasson megtörtént nemcsak Hóman Bálint illő eltemetése, hanem az a morális végtisztesség is, amely annullálta azt a népbírósági ítéletet is, amelyet olyan ismert körülmények és olyan vádak alapján hoztak meg, amelyek életfogytiglanig tartó szabadságvesztésre ítélték a volt minisztert – tette hozzá. Az igazságügy-miniszter emlékeztetett arra is, hogy valójában nem két éve – amikor a Fővárosi Bíróság ezt kimondta – mentették fel az 1956-os halálraítélt Tóth Ilonát minden ellene megfogalmazott vád alól, hanem amikor egy morális értékítélet azt váltotta ki a társadalom döntő részében, hogy Tóth Ilonának szobrot kell emelni, függetlenül attól, hogy köztörvényes bűnözőként tartotta számon a Kádár-rendszer. Dávid Ibolya kifejtette, hogy Hóman Bálint esetében a kegyelem hozhatja meg a végső, megnyugtató megoldást.
A búcsúbeszédet mondó Glatz Ferenc akadémiai elnök kérdésünkre leszögezte: az MTA vezetése kész arra, hogy Hóman Bálint tagságának ügyét a közgyűlés elé terjessze, ha az elhunyt a kegyelmet megkapja, de az Akadémia döntése a jogi aktust nem előzheti meg. A nagy magyar tudós a kegyelemre mindenképpen érdemes – fejtette ki személyes véleményét az MTA elnöke. A temetésen szintén részt vevő Kosáry Domokos, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke is szeretné Hóman Bálint teljes rehabilitálását. Lapunknak elmondta: 1946-ban őt Rákosi Mátyás a népügyészi szerepre kérte fel, amit azzal utasított vissza, hogy embervadászatra nem vállalkozik. Ezután beidézték a népbírósági tárgyalásra, ahol Hóman mellett tanúskodott – ám sajnos eredménytelenül.
– Illyés Gyulával együtt voltam a tárgyaláson – emlékezett vissza Kosáry. – Amikor az ítélet után kijött Katona Jenő népügyész, aki exponált katolikus lapot szerkesztett a háború alatt, nos, Illyés szokatlan hevességgel nekitámadt: Hát keresztények vagyunk, keresztények vagyunk egyáltalán?
2001-ben, a rendszerváltozás után tizenegy évvel tehát még mindig ott tartunk, hogy a fél évszázados népbírósági ítéletekkel, amelyek egy jelentős része koncepciózus politikai pereken, törvénysértő döntéseken alapult, a törvényes, jogtisztelő parlamentáris demokrácia alig tud valamit kezdeni.
A tassi temetőben azok az idős emberek, akik ismerték Hóman Bálintot, soha nem tartották bűnösnek a falu első emberét, hiszen itt még a zselléreknek is padlós szobájuk volt, jó néhány gazdának erre nem tellett. Most is azt mondogatták: végre hazatért Bálint bácsi! Réti József, aki Hóman Bálint lovas kocsisa volt, csak ennyit jegyzett meg:
– A világ legjobb embere volt, nem volt neki bűne, szerette, tisztelte az embereket.
Dabi Sándor aratóként dolgozott a Hóman családnál.
– Le a kalappal előtte, mindenkivel kezet fogott, mindenkihez szólt, amikor megjött – mondta a volt aratómunkás. – Igen jó volt az emberekhez, ha kellett, állást szerzett, nemcsak nekünk, de Magyarországnak is sok jót tett.
***
HÓMAN BÁLINT 1885. december 29-én Budapesten született és 1951. június 2-án Vácott halt meg. 1922-től az Országos Széchényi Könyvtár igazgatója, 1923–32 között a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, 1925 és 1931 között a középkori magyar történelem professzora volt. Hóman Bálint 1932. október 1-jétől 1938. május 13-ig vallás- és közoktatási miniszter, ezt követően tárca nélküli, majd 1939 februárjától 1942. július 3-ig ismét kultuszminiszter. A Népbíróság 1946-ban mint háborús bűnöst életfogytiglani börtönre ítélte. Hóman Bálint történeti munkáiban a pozitivizmus, illetve a szellemtörténet irányzatát és módszertanát követte. Az Árpád-kori magyar történelem és a numizmatika történetének elismert kutatója volt. Számos historiográfiai művet írt. Szekfű Gyulával közösen megírta a Magyar történet című könyvet. Kerényi Károllyal és Szekfű Gyulával együtt négy kötetben összeállította az Egyetemes történetet. A Magyar Tudományos Akadémia 1989-ben foglalkozott Hóman Bálint rehabilitációjával, ám nemleges döntés született.