Tudom, hogy a miniszterelnök tusványosi beszédén a művelt körökben „illik" felháborodni. Sajnos a szinte kötelező fejcsóválás mintha enyhe agyrázkódást is eredményezne, s mindez megakadályozza, hogy egyébként gondolkodó-elemző emberek a beszéd valódi tartalmával is foglalkozzanak. A klisékben kimerülő hangoskodás, amelyhez talán a beszédet sem kell elolvasni, sajnos magyar átok. Talán nem is új jelenség a magyar történelemben. Az viszont mindenképpen, hogy úgy néz ki, az idei nyárnak ez a beszéd lesz az egyetlen beszédtémája. Se párt, se politikus – különösen nem baloldalról – nem tudott hasonló izgalmat és érdeklődést kiváltani gondolataival.
Mindezt nem azért írom, mert Orbán Viktor beszédének minden részletével egyetértenék. A Hír TV P8 című műsorában már alkalmam volt kifejteni, hogy a miniszterelnöki vízióban szereplő „illiberális állam” helyett találóbb lett volna „posztliberális államot” említeni. Felületesen nézve persze ásítozásra kényszerítő jelentőségű a különbségtétel. De míg az első a nemzetközi nyilvánosságban a demokrácia egyfajta fosztóképzője (függetlenül attól, hogy a miniszterelnök mit ért alatta), addig a posztliberális jobban kifejezi a szándékolt célt: a meglévő értékek integrációját követő továbbfejlesztést és paradigmaváltást.
Az Orbán Viktor által idézett változások ugyanis tagadhatatlanok. A ma nem olyan – és a holnap különösen nem lesz olyan –, mint a tegnap volt Nyugaton. Ezt bizony az Egyesült Államokban is tudják, amit a világhatalmi vezető státus szinte naponta demonstrált visszaszorulása tesz egyértelművé. S bizony ilyenkor a kormányzásra felhatalmazottakat zavarja, ha nem tudnak kormányozni. Legalábbis erre utal, hogy nemrég maga az amerikai elnök bosszankodott saját politikai rendszerén – épp a tusványosi beszéd miatt a Magyarországnak járó uniós források elvonására felszólító New York Times-ban. Obama szerint az amerikai politikai rendszer „diszfunkcionális”, amelyért ellenzéke, a republikánusok radikálisai mellett az ottani politika jelenlegi arzenálja, az amerikai választókerületek tetszőleges alakítgatása az uralmon lévők által, a média balkanizációja és politikában lévő ellenőrizetlen pénzek felelősek. Mindez, szerinte, ellehetetleníti, hogy „közösen fontos kihívásokkal nézzen szembe az ország”. Ez Obama tusványosi beszéde. Nehéz lenne tagadni, hogy a magyar miniszterelnök is ugyanerről beszélt – igaz, a magyar politikai rendszer diszfunkcionalizmusa ellenében létrejött második kétharmad birtokában. Csak emlékeztetőül, Orbán szerint „a nagy világversenyben, amely a legversenyképesebb állam megteremtésének érdekében zajlik, azt várják el a magyar polgárok a magyar vezetőktől, hogy találják meg, dolgozzák ki, kovácsolják ki azt az új magyar államszerveződést, amely ( ) ismét versenyképessé teszi a magyar közösséget, és azokat az el nem végzett munkákat, be nem tartott kötelezettségeket, amelyeket fölsoroltam, elvégzi és tiszteletben tartja.” Persze akad különbség is a két gondolatmenetben: Obama Indonéziát és Chilét hozza pozitív példaként, míg Orbán a világ feltörekvő hatalmait említi. Mindenki azokból az országokból indul ki, amelyeket megismerhetett, Orbán második miniszterelnöksége során az általa sorolt országok vezetőivel folytatott eszmecserét. Természetesen a hazai közbeszéd formálóinak egy része ezt is tudatosan félremagyarázta. Sem Orbán nem akar Magyarországon kínai, sem Obama a saját országában indonéz viszonyokat. De alighanem mindketten találnak a világban olyan országokat, ahol működik valami, amit érdemes tanulmányozni és ami átvehető belőlük vagy eltanulható tőlük. A tanulás és a másolás között azonban érdemi különbség van. Aki nemzeti szuverenitásban gondolkodik, az úgysem fog soha egy másik államot egy az egyben lemásolni. A kritikátlan másoláshoz más világkép, attitűdök és érdekek kellenek.
A magyar eseményekről alighanem nagyrészt a New York Timesból tájékozódó, a liberális demokráciát a világ lehetséges legjobbjának és meghaladhatatlannak kikiáltó Francis Fukuyama is Twitter-bejegyzésében támadta a magyar miniszterelnök beszédét. Ha több forráskritikával élt volna, s a beszédet is elolvassa, nemcsak a manipulatív összefoglalókat és hadüzenetnek szánt kommentárokat, ő is magára ismerhetett volna. A német Cicero magazin legújabb számában ugyanis azt mondja ugyanő az amerikai demokráciáról, hogy ugyan nem törékeny, de a kormányok teljesítőképessége „nem túl jó” és már évtizedek óta romlik, amelyet a költségvetések elfogadása körüli huzavona is jelez. Fukuyama a probléma gyökerét – és ilyenkor a fékek és ellensúlyok magyarországi hiányát felpanaszolóknak kapaszkodniuk kell – a „vetocracyban” jelöli meg, amely azt jelenti, hogy túl sok „checks and balances” lett a rendszerbe beépítve, amelyet a jól szervezett kisebbség – ő az amerikai szavazók 15-20 százalékát kitevő Tea Partyra gondol – számára lehetővé teszi a többség akaratának felülírását, amely rossz minőségű törvényalkotáshoz vezet és megakadályozza az igazán fontos kérdések felé fordulást. Ezeket a szavakat akár a magyar miniszterelnök is mondhatta volna a 2010 előtti hazai helyzetről.
S végül néhány szót hadd vesztegessek a magára a figyelmet jobb híján már csak a gyűlöletkeltéssel felhívni tudó Charles Gatira. Egy tanítvány kitagadása nem túl szép emberi gesztus, de lelke rajta. A Magyarország elleni amerikai teendők tanulmányba foglalása azonban mégiscsak túllő a célon. A magyar szemlélőnek a szerző haragja érthető, az általa elkötelezetten támogatott, sőt kitalált magyarországi politikai projekt, a Bajnai-akció csúfos kudarcot vallott. Ha belülről nem sikerült a befolyásolás, marad a jól bevált külső hangulatkeltés. Olyan erős szavak, miszerint a beszéd bizonyítja, hogy Orbán nem demokrata, s sem nem barátja, sem nem szövetségese a Nyugatnak és az Egyesült Államoknak. Ezt a következtetést vajon abból sikerült levonnia, hogy a miniszterelnök szerint a „liberális demokrácia” Magyarországon nem tudta megvédeni a közvagyont, megakadályozni az államadósság elszabadulását és megvédeni a határon túli magyarokat, de „egy demokrácia nem szükségképpen liberális”? No comment.
