Huszonharmadikán otthon vasaltam rádiót hallgatva, amikor hallom, hogy a belügyminiszter a lengyel követség előtti szimpátiatüntetést nem engedélyezi. Olyan izgalom fogott el, hogy gyorsan összekaptam magam, gondolva, ha betiltják, akkor biztosan megtartják. A belvárosban sok ismerőssel találkoztam, boldogan olvasták a tizenkét pontot. Innen a Szabad Nép székháza elé kerültem, ahol az újság kiadását vártuk. Mikor kidobtak egy adag újságot, meglöktek, elvesztettem a táskámat az irataimmal együtt. Talán ennek köszönhetem az életemet, mert ezek után csak Budán mertem közlekedni. A hidakon igazoltattak. Este a Bem térre mentem, mindenütt csodálatos, felszabadult volt a hangulat. Az egész forradalmat az utcákon töltöttem, mindent látni, hallani szerettem volna. Unokaöcsémet, Galántay Tibort október 25-én a Parlamentnél lőtték agyon, két lába végig volt vágva gépfegyvertől. Tizenhat éves volt! Ott lőtték fejbe barátnőmet is. Minden okom megvan rá, hogy ezt az elmúlt rendszert ne szeressem. Molnár Istvánné, Budapest
*
A forradalom idején 14 éves kamasz, elsős középiskolás voltam. Október 23-án – máig sem tudom, miért – engem választottak meg a Forradalmi Diákbizottság elnökének. Rögtön elhatároztam, hogy csatlakozunk a Pesten kirobbant forradalomhoz. Kimentünk az utcára tüntetni, ahol már hatalmas, lelkes tömeg, az egész város népe ott volt. „Ruszkik, haza! Nagy Imrét a kormányba! Le az ÁVH-val! Lengyel–magyar barátság! Munkás-diák szövetséget! Demokráciát! Többpártrendszert!” – voltak jelszavaink. Sorra hullottak le a zsarnokság jelképei: a vörös csillagok. Az utcasarkokon a Himnuszt, a Szózatot énekeltük. „Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” – zúgta a tömeg. Így teltek lelkes ünnepléssel napjaink. Vártuk a Pestről jövő híreket, olvastuk a szabad, független sajtót. Gyászoltuk az elesett szabadságharcosokat, éltettük a forradalom vezetőit: Nagy Imrét, Maléter Pált és a hős Kilián laktanyát. Név és cím nélkül
egy dunántúli megyeszékhelyről
*
Az örökké éhes kollégisták palacsintát ebédelhettek a művészeti gimnázium somlói menzáján október 23-án délután. Alig nyeltük le az utolsó falatot, máris kirajzottunk a városba. Ki ide, ki oda. Én a Bem térre futottam, és egy fáról figyeltem az eseményeket. Mámorító volt az összetartozás élménye, a tömeg ereje, ahogy egyik óráról a másikra felemeli fejét egy sokat szenvedett nép. Később jelszavakat skandálva átvonultunk a rozoga Kossuth hídon a Parlament épülete elé. Újságokból fáklyát csináltunk, és hallgattuk a politikus Nagy Imrét, és egyre közelebb kerültünk egymás szívéhez. Jártunk az Andrássy úton, ahol sokadmagunkkal autókat tartóztattunk fel: hátha ávós van benne. Láttuk a ledöntött, megköpködött és felkoncolt Sztálin-szobrot, azután amikor teherautók futottak be a térre, és lekiabálták nekünk: „Aki férfi, velünk van!” Aznap késő éjjel értünk vissza a diákotthonba, teljesen felzaklatott állapotban. Pattantyús József iparművész, Budapest
*
Huszonharmadikán 17.00 óra körül a Madách téren álltam, és vártam a 6-os buszra. Az Astoria felől az egész úttestet elöntő emberfolyam közeledett. Néha egy ütemben skandálták: „Gyere velünk!” – és én mentem. Kaptam egy kokárdát és a 12 pontot, máig őrzöm. Marx tér, Szt. István krt., Margit híd, Bem tér volt az útirány. A „Fehér háznál” egy pillanatra megálltunk. Az ablakokból ávósok leselkedtek. A felvonulók „Gyertek velünk!” kiáltásaira azok visszahúzódtak. A Bem-szobornál óriásira terült a folyam, ott volt egy teherautó, annak a tetejéről szavalt, illetve felolvasott egy-egy testvérünk. Fél óra múlva a Fő utcán folytattuk az utat. A törvényszék előtt megismétlődött a pártházi jelenet, de az ott ácsorgókban volt annyi arrogancia, hogy a kapuk közül sziszegték: „Majd jövünk…” Akkor felébredtem gyönyörű álmomból, és hirtelen fázni kezdtem. Este kimentünk a férjemmel a Margit híd budai hídfőjéhez, úgy 22.00 körül volt. Harckocsioszlop vonult Pest felé. Mellettünk állt egy nagyon idős úr, és odakiáltotta: „Fiaim, ne lőjjetek a testvéreitekre!” – mire a katonák visszaszóltak: „Nem fogunk!” Ezeket soha elfelejteni nem lehet. Szabolcsfi Imréné, Németország
*
Az az ősz – 1956 októbere – nekem tavasz volt, életem legszebb tavasza. Tizenhat éves múltam, harmadikos gimnazista, amikor a riadt suttogást, a dermedt némaságot, a rettegő félelmet megtörte a mindent elsöprő, mindenkit magával ragadó forradalmi áradat: a szabadságharc. Végre összefogtunk hát, hogy nemzetünk lelkiismeretére hallgatva „lemossuk a gyalázatot”. Íme áll a Pantheon! Hiszem, hogy nemcsak a mártíroknak, hanem a jeltelen sírokban nyugvó, harcban elesett hősöknek, a nemzeti bizottságok, munkástanácsok, a Nemzetőrség egykori tagjainak, a munkatáborok, börtönök foglyainak, a még élőknek és a már holtaknak is visszaadtuk a becsületét. Ternai László, Csongrád
*
1956 számomra is felejthetetlen. 14 éves gyermekként október 23-án barátaimmal a vecsési országútnál voltunk, néhány méternyire a Pestre vonuló orosz tankoktól. Azon tanakodtunk, hogy árkot kellene ásnunk, hogy ne érjenek el Budapestig. Azóta is emlékszem a szünet nélküli lövöldözés távoli hangjára. Beethoven V. szimfóniájára a rádióból. Mi iskolai irkalapokra indigóval írtuk „Kiáltványunkat” a felkelés mellett, a szabad és független Magyarországért, s ezeket este felrajzszegeztük a vecsési utcák villanyoszlopaira. Emlékszem az ázsiai oroszokra. Vecsésen vagoníroztak ki, és a Szuezi-csatornát keresték, s egy fürdőruhás nő képéért adtak cserébe nekünk fél zsák német brikettet. D’elhougne László, Vecsés
*
Emlékszem a Corvin köz környékén a kilőtt tankokra, a romos házakra, a halottakra. A körtéren egy ágyúra, amelynek csövén egy tábla lógott: „Vigyázat! A csőben fel nem robban lövedék van!” Emlékszem a Széna téri felkelőcsoportra. Házi gyártmányú periszkóppal figyelték a tér forgalmát az akkori metró építkezéseinek falai mögül. Tisztán emlékszem, amikor egy halott katonáról egy bámészkodó le akarta venni az órát, azt a tömeg megakadályozta „A forradalom tisztaságát megőrizzük!” felkiáltással. Emlékszem a romos házakra. A parasztokra, akik teherautókkal hozták az élelmiszert a fővárosba. Először a sokgyerekes családok kaptak, nem volt zúgolódás. Emlékszem a felnőttek örömére, amikor szabad lett az ország és a szovjetek megkezdték a kivonulást. Az iskolákban szinte mindenki – tiltakozásul – beíratta a gyermekét hittanra. Még a kevésbé vallásosak is. Talán ez, az emberek öröme volt a legemlékezetesebb számomra. Imre Dőry, Svédország
*
Október 23-án este kb. 9 óra 15 és 9 óra 30 között hozták az első lőtt sérülteket – mindannyian civilek, tüntetők voltak – a klinikára. Fél tíz után horzsolt sebekkel megjelent ugyancsak mintegy hat ávós „sérült” is, akik nem átallottak – a lőtt sérültek ellátását hátráltatva – látleletet felvetetni a kődobálásoktól eredő felületes sérüléseikről. A forradalom első napjaiban, bár a klinikán messziről láthatóan ki volt tűzve a vöröskeresztes zászló, egy orosz tank három ágyúlövéssel szétlőtte a gégészeti műtőt, a röntgent és a földszinti műtőt. Azt a klinikát lőtte oktalanul, amely ellátta az orosz és az ÁVH-s sebesülteket is. Úgy látszott, az állami terror nem ismer emberséget és határokat sem. A Corvin köz és a Kilián laktanya által körülvett klinikán nagyon sok vér kellett. Ezt részben önkéntes véradók adták, részben Lengyelországból érkezett segélyszállítmányokból tudtuk fedezni. Köszönet érte mindazoknak, akik életük kockáztatásával adták vérüket, sebesültjeink gyógyulásának elősegítésére. Dr. Papp Miklós és dr. P. Németh Éva, Budapest
*
Az iskolában a gyerekek örültek, hogy nem lesz többé oroszóra. Volt, aki eltüzelte könyvét, de az év végére csalódott, mert mégis szükség lett rá. Számomra Nagy Imre egy hét függetlenséget adott. Csuda jó dolog volt! A felnőtteket mintha kicserélték volna, s ez az érzés átragadt ránk, gyerekekre is. Olyan jó volt piros nyakkendő nélkül magyarnak lenni! Egy hétig külön lenni a „jó, baráti” néptől. Rákoshegyi Szabó István, St. Gallen, Svájc
*
A József körút 44. sz. alatti házban volt a Gander-féle ékszerüzlet. Október 25-én a harcok következtében a nagy kirakatüveg betört, és miután a redőny is megsérült, a sok ékszer, arany, briliáns szabadon hevert a betört kirakatban. Néhány óráig egy fegyveres felkelő őrt állt, hogy illetéktelenek ne nyúljanak az ékszerekhez. De aztán kiderült, nincs szükség az őrzésre, hiszen november 4-ig senki sem nyúlt a nagy értékű ékszerekhez. Nem tudok arról, hogy bárhol a világon előfordult volna ilyen tökéletesen becsületes népfelkelés, ahol még a hivatalos tolvajok is feladták erkölcstelen magatartásukat. A becsületes, együttérző és harcoló lakosság közül egy sem volt, aki becstelen célokra kívánta felhasználni azt az időszakot, amikor a magyar nép létéért és becsületéért harcolt. Abban az időszakban minden népnél nagyobbnak mutatkozott. Dr. Máté Levente, Budapest
*
Legnagyobb élményem a debreceni október 23-a volt. Kimentem a Kossuth Lajos Tudományegyetem aulájába, ahol sok szónok beszélt. Olyan dolgokról, amit eddig csak suttogva mértünk kimondani. A gyűlés résztvevői elfogadtak egy 20 pontos követelést, majd 16-os sorokba elindultunk a város közepe felé, hogy ott találkozzunk a vasgyárból jövő munkásokkal. A petíciókat le akartuk adni a megyei pártbizottságokra, ahol 30-40 civil és bőrkabátos ÁVH-s között ott állt Komócsin Zoltán, az akkori első titkár. Szép szóval, majd fenyegetéssel arra akart rávenni, hogy menjünk haza. A hangadókat be akarta vitetni, de mi nem engedtük. Kart karba öltve mentünk a városközpont felé, ahol nagy zaj és puskaropogás volt. A Nagytemplom mellett állig felfegyverzett ÁVH-s katonák vártak bennünket. Erősen lőttek, szerencsére csak a levegőbe, és dobálták a könnyfakasztó gránátokat. Mi meg vissza! Soha nem feledem az egyetemista lányok bátorságát. A fiúk már rég szétszaladtak volna, ha nincs az ő hatalmas bátorságuk. Ekkor már a Nagytemplomtól a Petőfi térig tele volt a Piac utca. Itt éreztem először az igazi szolidaritás érzését. Kapros József, Budapest
*
Mit jelent számomra ötvenhat? A magyar nép évezeredes álmának megvalósulását: szabadságot, függetlenséget, semlegességet, demokráciát. A maroknyi nemzet órák alatt lerázta magáról a barbár, népeknek szabadságot hazudó kommunista rémuralmat. A forradalom hőse a magyar nép volt: diákok, munkások, akik puszta kézzel vették fel a harcot az idegen, megszálló hatalom roppant túlerejével. A magyar nép példát mutatott egységességből: a katonaság és rendőrség már az első órákban átállt az oldalunkra. De átállt számtalan orosz katona is. Felismerték, hogy mi nem vagyunk fasiszták, hanem az ő szabadságukért is harcolunk. A forradalom megbocsátó volt: A 19 úgynevezett ötvenhatos lincselés szemben állt a véres megtorlás évtizedeivel, a Parlament előtti, a mosonmagyaróvári, salgótarjáni tömegmészárlásokkal, Recskkel, a parasztság kirablásával, az egyház szeretetet hirdető papjainak megaláztatásával. A forradalom szent volt: tilos volt támadólag lőni szovjet tankokra, miközben
ÁVH-s orvlövészek ártatlan embereket gyilkoltak. Az utcákon kosarakba pénzt dobáltak az elesettek hozzátartozóinak. A forradalom példát mutatott az egész világnak, szelleme ma is él. Célkitűzései, eszmerendszere ma is mozgatja a világ demokratikus mozgalmait. A magyar nép nem akart több vérontást. A forradalom árulói és pribékjei a legnagyobb büntetést kapták: tetteikért lelkiismeretük nem fog megnyugodni életük végéig. Tetteikért Isten ítélőszéke előtt fognak felelni. Név és cím nélkül

Összegyűjtötte és válogatta: Molnár Tamás