Valószínűleg minden futballrajongó kívülről fújja az 1992-es Európa-bajnokság történetét: Jugoszláviát a délszláv háború miatt néhány nappal a torna rajtja előtt zárták ki az Eb-ről, a beugró Dánia pedig megnyerte a viadalt. Jugoszlávia ezután az 1994-es világbajnokság selejtezősorozatában sem vehetett részt, ahogy a szintén ENSZ-szankciók alatt álló Líbia sem. Néhány évvel később, a koszovói válság idején már nem volt hasonló szigor az immár „kis” Jugoszláviával szemben, sőt a válogatott éppen Horvátországban, rendkívül feszült meccsen vívta ki az Eb-részvétel jogát.
A világbajnoki selejtezőkről pedig azóta sem volt hasonló visszhangot kiváltó kizárás, egészen az idei esztendőig. Akadt ugyan egy-egy ázsiai vagy afrikai válogatott, amelyik nem fejezhette be a selejtezőt, ám ezeknek okai nem kötődtek a világpolitikához, futballszövetségek belső ügyeiről volt szó.
A 2002-es világbajnokság selejtezőjéből például azért zárták ki az addig kiválóan szereplő Guineát, mert az ország sportminisztere a FIFA háromszori felszólítására sem állította vissza pozíciójukba a helyi futballszövetség tisztviselőit.
S a jugoszlávok esete előtt sem volt túl gyakori a politikai alapú szankció.
Amikor 1938-ban Németország bekebelezte Ausztriát, a FIFA úgy alkalmazkodott, hogy a sógorok helyét üresen hagyta a vb-mezőnyben, az osztrák játékosok pedig játszhattak a német válogatott színeiben.
A második világháború után már nem volt ilyen elnéző a FIFA, vesztes nemzetként Németország és Japán nem nevezhetett az 1950-es világbajnokságra. Sokkal tovább tartotta magát a Dél-afrikai Köztársaság eltiltása: az ország az 1966-os vb-re nevezett először, ezt azonban a társadalom súlyosan diszkriminatív berendezkedése miatt a FIFA visszautasította, s az ország csak az apartheid rendszer bukása után, az 1994-es tornára selejtezhetett először.
Amikor azonban nem volt egyértelmű nemzetközi iránymutatás, a FIFA igyekezett megmaradni a futballpályánál, és elvárta a meccsek lebonyolítását. Az oroszok nem véletlenül hozakodnak most elő az 1974-es világbajnokság pótselejtezőjével. A szovjeteknek Chile ellen kellett volna kiharcolniuk a részvétel jogát, csakhogy a párharc előtt a dél-amerikai országban puccsal megdöntötték a szovjetbarát Salvador Allende uralmát.
A puccsot véres leszámolás követte, az Augusto Pinochet vezette új rezsim pedig a santiagói nemzeti stadiont használta börtönként és kivégzések helyszíneként. A FIFA mégis játékra alkalmasnak nyilvánította a helyszínt.
A szovjetek viszont nem voltak hajlandók Chilébe utazni, s ebből sült ki a bizarr végkifejlet: a chileiek felálltak a pályára, középkezdés után végigvitték az üres félpályán a labdát, majd gólt lőttek.
A szovjeteket kizárták, Chile utazhatott a vb-re.
S erre mondják az oroszok, hogy nincs következetesség a FIFA-nál: akkor az erőszak ellen tiltakozó Szovjetunió húzta a rövidebbet, most a lengyelek, a svédek és a csehek tiltakoznak az ukrajnai események miatt, és ismét az oroszok járnak pórul.
Rendszeres megoldása a FIFA-nak, hogy a háborús helyzettel küzdő országoknak külföldön kell játszaniuk papíron hazai meccseiket is: az 1986-os vb előtt ezt Irán és Libanon nem vállalta, ezért visszalépett, Irak viszont elfogadta a feltételeket, és megvívta története eddigi egyetlen sikeres selejtezősorozatát.
Valószínűleg most az oroszok is az utóbbi utat választanák, de ha nem rendeződik villámgyorsan az ukrajnai konfliktus, akkor nem lesz döntési lehetőségük.
Borítókép: Az oroszoknak álom maradhat a vb-szereplés (Fotó: MTI/EPA/Reuters/Anton Vaganov)
Orosz–ukrán háború
