Kászim napja – azaz a keresztényeknél Szent Demeter napja – mindig október 26-ra esik; ez az egyetlen az iszlám ünnepei között, amelyik nem mozog holdjárástól vagy napjárástól függően a naptárban – mondta el nekünk Varga Szabolcs történész, a Pécsi Hittudományi Főiskola tanára.
Alapvetően egy pásztorünnepről beszélünk: ahogy a keresztény világban is, április végén kihajtották az állatokat, Szent Demeter – avagy Kászim – napján pedig behajtották őket, mert október végétől már nem volt elég legelő nekik.
Így a nomád eredetű, pásztorkodó török törzsek hagyományaiból is következett, hogy ennek megfelelően a hadsereg is hazatér, amikor az állatoknak – lovaknak, tevéknek, öszvéreknek – nem jut már elég friss legelő. Demeter, illetve Kászim napja az állatok behajtása hagyományos dátumának számított, és ez bizonyos fokig érvényes volt európai hódításaik idején a hadászatban is. A hadjáratban részt vevő, hatalmas állatállománynak ugyanis rengeteg takarmány kellett, és mivel a hideg beálltával elfogytak a megfelelő legelők, muszáj volt visszafordulni, hogy még a nagy havazások előtt átérjenek állataikkal a Balkán-hegység hágóin. Kászim napjával beköszöntött a téli szezon, amely általában véget vetett a nagy szultáni hadjáratoknak, és inkább a kisebb keresztény seregek kedvelt diverziós időszakának számított. Elég csak Mátyás király jajcai és szabácsi ostromára vagy a politikus és költő Zrínyi 1664. téli hadjáratára gondolni.
###HIRDETES###
Mindenesetre az oszmán hadakozási szokásokban a történelmi tapasztalat és a nomád hagyomány összekapcsolódott.
Konkrét lázadásra is sor került emiatt: 1601-ben például a Székesfehérvár alól sikertelenül visszaforduló Ibrahim nagyvezér hada még Kanizsa felmentését is megkísérelte volna, de a janicsárok Babócsa mellett fellázadtak, így vissza kellett térniük Isztambulba.
Szent Demeter egyébként a magyar Szent Koronán is szerepel – így mondhatjuk, hogy a Magyar Királyság egyik védőszentje tényleg megvédte hazánkat az oszmán hódítóktól.
Ugyanakkor emögött sok más ok is lehetett: a janicsárok lélektani határidőként tekintettek október 26-ra, és ha kilátástalan volt a helyzet, és hetek óta nem kaptak zsoldot, akkor valóban előállhatott az a helyzet, hogy megtagadták a parancsot.
Emellett ilyenkorra egyébként is érdemes volt befejezni a hadjáratot, hiszen a kis jégkorszaknak nevezett időszakban különösen korán és hidegen köszöntött be a tél.
Ehhez jócskán hozzátette a magáét a mocsaras Kárpát-medence, ahol jellemzően fele olyan gyorsan tudtak csak haladni, mint a keleti, perzsa hadszíntéren. Az Alföld ugyanis egyáltalán nem volt könnyű terep az oszmán hadaknak, hiába volt hihetetlenül jól szervezett az utánpótlásuk, és készültek elő már ősszel a következő évi hadjáratra. Gondoljunk csak Mohácsra – példálózott a történész –, amikor a törökök már fűsarjadás után megindultak Isztambulból, és egyszerre értek oda Lajos király hadával, amely Budáról közeledett. Ugyanis a magyar hadaknak be kellett várniuk az aratást, ezért augusztus közepén még mindig csak a gyülekezésnél tartottak.
Mindenesetre a mocsaras terepen maga Szulejmán is eltévedt, amikor 1529-ben megsegítette Szapolyai János királyt Habsburg Ferdinánd ellen.
Ennek ellenére számos példa akad, amikor túllépték Kászim napját, ha úgy tűnt, sikeres a harci helyzet, és megvan a szükséges ellátás – ezeket rendellenes helyzetekként fel is jegyezték. Így volt ez 1591. október 26–27-én, amikor a „határidővel” nem foglalkozva megvívták a mezőkeresztesi csatát, és győztek, de 1598-ban sikertelenül ostromolták Nagyváradot, november 3-án elvonult a sereg, nem bírta tovább; 1602 októberében pedig Pest városát vették ostrom alá (a 15 éves háborúban ekkor pillanatnyilag keresztény kézre került a város), és távoztak dolgavégezetlenül november elején. 1673. november 10-én pedig a mai Ukrajna területén előrenyomuló Köprülü nagyvezérre mért megsemmisítő vereséget a később hazánk felszabadításában is komoly szerepet játszó Sobieski János későbbi lengyel király messze Kászim napja után.
Ennél jóval jellemzőbb volt a határidő túllépése a keleti hadszíntéren, a perzsák elleni hadjáratokban: Ibrahim nagyvezír Aleppót 1533 decemberében foglalta el, Bagdadot pedig maga Nagy Szulejmán egy évvel később december elsején, sőt ott is telelt. 1624–25-ben is alapvetően téli ostromok zajlottak a térségben.
Ami a magyar hadszínteret illeti, felmerül a kérdés, miért nem tartották inkább Nándorfehérvárott a hadakat, hogy ne kelljen minden hadjáratban keresztülverekedniük magukat a Balkánon. Erre egyszerű a magyarázat: a Balkán szegény volt, ahogy az elpusztított magyar Délvidék is; nem tudott volna eltartani permanensen ötven-százezer katonát. Ha meg rendszeresen kifosztják a lakosságot, akkor az elmenekül, és nincs, aki jövőre megművelje a földeket.
A lakosság egyébként is szörnyű helyzetben volt – mondta Varga –, hiszen mindkét fél sanyargatta elsősorban a kettős adóztatással, ugyanis sem a törökök, sem a Habsburgok nem voltak elég erősek ahhoz, hogy szavatolják a parasztok biztonságát a másik fosztogatása ellenében. Éppen ezért Varga elutasítja a korszak török és néhol hazai részről megkísérelt megszépítéseit. Olyan volt, mint a németek és a partizánok háborúja a második világháborúban Ukrajnában, amelyről Ungváry Krisztián is írt – mondta a történész. Itt is mindkét fél a másikkal való együttműködés gyanújáért nyomorgatta, irtotta a lakosságot, amikor éppen elfoglalt egy falut a másik féltől, és busásan beszedte a maga adóját. A parasztok meg kizárólag a pillanatnyi túlélésre játszottak, és jobb híján kivártak. Legalább Kászim napjáig.
