Ahhoz, hogy egy szellemi, művészi alkotás ezt a jelzőt kiérdemelje, több feltételnek is meg kell felelnie. Először is ki kell állnia az idő próbáját. Másodszor az adott korban éppen olyan fontos üzenetekkel kell bírnia, mint keletkezése idején. Harmadszor pedig személyes érzelmeket, állásfoglalást kell kiváltania a mindenkori befogadóban.

Nos, az alkotók mindhárom követelménynek maradéktalanul eleget tettek. A kommunista katasztrófa sújtotta ország lehangoló kulisszái között óvatosan lavírozva, a nézővel időről időre összekacsintva, finom eszközökkel mutatták be hazánk nemzeti, keresztény, történelmi értékeit, a felújítás után kiáltó templomokat, kolostorokat, várakat, várromokat, kúriákat, kastélyokat, költők vagy más neves emberek emléktábláit, búcsújáróhelyeket, út menti Krisztus-kereszteket, ősi foglalkozásokat, megfeneklett emberi sorsokat, népi kultúránk kincseit, temetőket, faragott fejfákat, betyársírokat. Mintha csak Radnóti sajátságos hazaszeretete szólalna meg a filmkockákról: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj / s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, / annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, / de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, / az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, / míg én a dolgozót is, ki ­dolgáért remeg, / erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat / a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat.” Ennyit az idő próbájáról, amelyet a Másfél millió lépés…

Radnóti verséhez hasonlóan sikeresen kiállt.

Ami pedig a mának szóló üzenetet illeti, leginkább éppen emiatt tartom fontosnak ország-világ számára véleményt mondani erről a negyvenkét éve forgatott csodáról, amelynek a megtekintését – a vele párhuzamosan futó labdarúgó Európa-bajnoki mérkőzések közvetítésének dacára – természetesen most sem hagytam ki. És jó is, hogy nem hagytam ki, mert ezúttal egészen új üzeneteket fedeztem fel benne. Nem állítom, hogy zseniális üzeneteket, de a befogadótól nem is várhatók el zseniális felfedezések.

Szóval a helyszíneket követve egyszer csak ösztönösen leltárt kezdtem készíteni magamban a negyvenkét éve felújításért kiáltó templomokról, kolostorokról, várakról, várromokról, kúriákról, kastélyokról, emlékhelyekről: hogy vajon mi lett a sorsuk? A leltár persze nem terjedhetett ki mindenre, hiszen lelkes amatőr túrázó létemre még a töredékét sem jártam be a kék útvonalnak, de az eredmény így is elkápráztatott. Lássuk csak!

A Nemzeti várprogram keretében 2014 és 2016 között felújították és kibővítették a füzéri várromot, jelenleg is restau­rálják Boldogkő várát, rendbe hozták a diósgyőri várat, a zempléni határ felvidéki oldalán a Rákóczi-várkastélyt Borsiban, a szentkúti kegyhelyet Mátraverebély szomszédságában, aztán a Dunántúlon, a Vértesben, a Nemzeti kastélyprogram keretében a majki kamalduli remeteséget, a bakonybéli kolostort, a zirci cisztercita rendházat és bazilikát, a nagyvázsonyi Kinizsi-várat, a sárvári várat, Vas és más megyebeli kastélyok, kúriák sorát, tovább bővítik és restaurálják a korábban már felújított sümegi várat és püspöki palotát. Ezek a munkálatok természetesen mind az utóbbi egy évtizedben történtek. A kéktúra útvonalára korlátozódó impozáns és – még egyszer hangsúlyozom – megközelítőleg sem teljes listán egy kivételével csak azért nem jelöltem a dátumokat, mert az épületek egy részének helyrehozatala még most is folyamatban van, más esetekben pedig nem állnak rendelkezésre teljesen megbízható adatok.

Egy ilyen felsorolás persze roppant unalmas tud lenni, mint minden leltár. Különösen roppant unalmas tud lenni azok számára, akik az utóbbi tizenegy esztendőt totális csődnek hazudják, és a Puskás Aréna építésétől a legkisebb mellékutca díszburkolatáig mindent fölösleges flancnak, az uniós pénzek bűnös elherdálásának tartanak. Nevezzük nevén a gyereket! Egy ilyen leltár roppant módon untatja, de még inkább bosszantja a baloldali politikusokat, a balliberális sajtót, a baloldali tábort. Mert fényesen bizonyítja, amit úgyis tudunk róluk: amit ők állítanak, annak pont az ellenkezője az igaz, amit ők állítanak, az pont fordítva van. Vagyis ez a hagyományaira, nemzeti kulturális örökségére büszke ország immár tizenegy éve nem totális csőd, hanem határon innen és túl újra gyarapodó nemzet, még akkor is, ha a fejük tetejére állnak. Ezt az eredményt hozta az én leltáram.

És végül a személyes érzelmekről, amelyeket egy klasszikus alkotás kivált a befogadóból! Az Országos Kéktúra, nem kis büszkeségemre, áthalad festői fekvésű bakonyi szülőfalumon, a parasztbarokk házakkal ékes Városlődön, ahogy az a filmben Rockenbauer Pál megfogalmazásában és Sinkó László gyönyörű orgánumával elhangzik. Szóval nekik is tetszett a bölcsőhelyem. Csak egyet kifogásoltak. Hogy akkoriban, 1979 táján a parasztbarokk utcasor végére egy ormótlan buszvárót építettek. És láss csodát! Mivel már csak ritkán járok haza, nem tudom, mikor, de az ízléstelen betondobozt azóta lebontották. Ez pedig nekem csak most tűnt fel, amikor sokadszor néztem újra a Másfél millió lépést. Aki nem hiszi, az menjen végig a kéktúrán, legalább ezen a szakaszán!

Azt nem tudni, hogy egy fontos műalkotás mennyit jobbít az emberen, mennyit változtat a valóságon. Az ilyesmit semmiféle mértékegységgel vagy műszerrel nem lehet megállapítani. De ha erre is képes – márpedig a lebontott buszmegálló ezt bizonyítja –, akkor kivételes művel van dolgunk. Áldassák érte mindörökké a film alkotóinak és névtelen közreműködőinek emléke és neve!

A szerző író, műfordító

(Borítókép: Részlet a film előzeteséből. Fotó: YouTube/Képernyőfotó)