Nem sok olyan regény akad irodalmunkban, mint a száz éve megjelent Tündérkert, legalábbis aki elolvasta, rendre meghajolt Móricz Zsigmond géniusza előtt. Teljesen más szekértáborban munkálkodó írók, kritikusok, mint Ignotus, Németh László, Schöpflin Aladár, Keresztury Dezső, Féja Géza, Sarkadi Imre, Sütő András, Spiró György – hadd ne soroljuk tovább a neveket – adóztak a legnagyobb elismeréssel a régi Erdélyről, pontosabban Báthory Gábor és Bethlen Gábor küzdelméről szóló prózának.
A történet voltaképpen röviden összefoglalható. Báthory Erdély fejedelme, szép és merész, de züllött és kiszámíthatatlan ifjú, míg Bethlen gondos, bölcs államférfi, aki nagy belső harcok után a törökhöz fut, hadak élén birtokba veszi Erdélyt, hogy jó útra térítse magyar, székely, szász, oláh népével együtt. Hogy Móricz alaposan eltért a valóságos történettől, 1982-es tanulmánya óta eléggé világos, de védjük meg a forrásokat kissé önkényesen kezelő, a történeti Báthoryt lefelé taszító, Bethlent jócskán megemelő nagy írót: azért olyan remek a műve, mert éppen annyit merít a folyóból, amennyivel telíti a vedret.
A Tündérkertet nem elsősorban a cselekménye, hanem régi magyar nyelve, mondatainak ritmusa, ragyogó szerkesztettsége aranyozza be.
Nem beszélve arról, hogy a felszín alatt vaskos morális kérdések lappanganak, olyasfélék, amelyek miatt Machiavelli és Szun-ce irányadó munkáit is figyelemmel tanulmányozzuk. Hiszen a Tündérkert is a fejedelmi tisztség mibenlétének, a hatalom helyes, termékeny kiterjesztésének, az önkorlátozás és a hódítás kérdéseinek szenteli a legnagyobb figyelmet. Maga Móricz fedte fel a titkot, a kínzó önvallomás valóságos indítékát egyik visszaemlékezésében: „Én a mát kívántam megírni történelmi keretben, s már a Tündérkertben is elhatalmasodott bennem az igazságérzet, s a valóságos tizenhetedik századi problémák elnyomták a mát. Kerestem okát, hogy lehet, hogy ez a szervezkedésre képtelen nép ezer évig fenn tudott maradni Európa közepén, annyi és oly ellenséges fajok tengere közt.” Móricz szerint „így állapodtam meg Bethlen Gábornál, akiben rögtön sok rokonszenves vonást leltem: árva gyermek, maga csinálta ember, s ízig-vérig magyar minden célkitűzésében”.
