Miközben a műveltnek is nevezhető világ Prigozsin sztárséf marcia su Moszkvájára figyel, aki mindeközben egyáltalán nem emlékeztet a legendás Anthony Bourdainre, viszont sokkal inkább a Jelcinre ráeresztett egykori forró levesre, azért történik itten némi apróságnak is definiálható pillanat. Nekem például ki tudja, miért, a Széna tér ugrik be, holott már igen régen nem lakom a környékén sem. Bereményi Géza verssorai a kitörésről, Cseh Tamás magyar hangján. Az édesanyám által üzemeltetett borozó, ami azóta nagyot ment az interneten. A lépcsők. Meg hogy még a hőskorban leírtam, hogy Szabó bácsi mit szólna a Mammuthoz. Nem vagyok oda a mindenkori ruszkikért, a hatalmukért, na, a cártól és Paskievicstől a KGB-ig. Az ukránoktól még kevésbé, a fene tudja, hányadik fronttól eddig az agresszív szövegelésig, amitől már az amerikaiak jelentős részének is tele van a surranója.
Na de mi van még a világban? Harley–Davidson. A márka egy időben a szabadság megtestesítője volt, a szellem átment a gépbe. Emlékszünk a kulcsjelenetre, amikor Dennis Hopper filmjében Peter Fonda eldobja az óráját a nyeregből, beidézve westernhős édesapját és egyben azt a filozófiai tételt, mely szerint nincs idő, azt az emberiség találta ki, miként a gravitációt, a Föld forgását és még sok egyebet.
Most meg az van, hogy milliomosok egy jelentős csoportja ellehetleníti embertársai azon szándékát, hogy eljussanak a-ból b-be, jelesül Budapesten. Miként a szaladgálók és a biciklisták más alkalmakkor. Nevetséges és egyben bosszantó. Fogalmak, jelentések, tartalmak változnak. De ne duzzogjunk, nyár van.
Egy fradistának persze az is bosszantó, hogy kedvenc klubja épp hogy csak leigazolta a szerb Alekszandar Pesicset, méghozzá nem akárhonnan, hanem a Crvena Zvezdától, ő meg azonnali jelleggel megsérül. A Ferencvárost sújtó sérülési átok tehát folytatódik, az okokat nyilván gőzerővel bogozzák a szakemberek. Pedig Pesicset gyaníthatóan gyorsan szívébe zárta volna a legkeményebb mag is, már csak a bemutatkozó nyilatkozatából kivilágló mentalitása miatt is. Ha meggyógyul, aligha fog lazázni. A szerbek többnyire nem vacakolnak. A magyar válogatott meg az övékkel játszik szeptemberben, hogy aztán valószínűsíthetően kéz a kézben masírozzunk az Európa-bajnokságra. És akkor talán a tízmillió szövetségi kapitány némelyike is belátja, hogy egy fantasztikus fickó. És lehet stadionozni vs. lélegeztetőgép, de minek. Ha hatvanezer ember kimegy a Puskás Arénába egy Litvánia (nem Argentína) elleni meccsre, az népítélet. Az atlétikai világbajnokságra meg előre eladtak kétszázezer zsugát. A magyarok már csak ilyenek.
De vissza még egy kicsit a szerbekhez! A szerb–magyar mérkőzést zárt kapuk mögött tartják meg, így döntött az UEFA, valamiféle rigmusok miatt, amelyek a Montenegró elleni találkozójukon hangzottak el. Fogalmam sincs, hogy mik lehettek azok, nem tudok szerbül, de ők ketten össze voltak bútorozva egy ideig, most meg nyema nyista egy szál tengerpart se, lehet, hogy erre vonatkoztak az észrevételek. Esetleg Koszovóra. Uefáéknál viszont vagy értenek szerbül is, vagy bemártották nekik a helyi ultrákat.
Az ilyesmi előfordult már nálunk is. Mint ahogy ennek következtében zártkapuzás is. Azokat is nehezen felejtjük. Különös tekintettel a térdelősék elleni meccsre, ahol egy kiskapunak köszönhetően gyerekek szurkolhattak, életre szóló élményt szerezve. Meg is kapták érte a büntetésüket kreténéktől, akik simán lerasszistázták a kölykeinket.
Hasonló drukkerek lesznek majd szeptemberben Szerbiában is. Már alig várom. És nehogy alulértékeljük őket! A szerbek is szeretik a gyerekeiket, miként az oroszok is, ahogyan azt Sting oly pontosan megállapította annak idején. Egyébként meg mintha a térdelgetés kezdene kikopni a divatból, miként az ukrán zászlók lobogtatása is. Ráadásul egy amerikai kutatás eredményei szerint az ottaniak visszavágynak az úgynevezett okostelefonok előtti időkbe. És csodák csodájára leginkább nem a hozzám hasonló boomerek körében, akiknek bepárásodik a szemüvegük egy írógép láttán, hanem a fiatalabbak közösségeiben.
Lehet, hogy korán temettünk mindent és visszatér a viszonylagos normalitás korszaka? Online fogadás helyett totózóban álldogálunk majd újra, ahol Lajos bácsi megmondja a frankót, amiből persze nem lesz semmi, de mégis jó vele? Lemezboltokban válogatunk streamelés helyett? Ismét kinyitnak az újságosok? Rágyújtunk megkövezés nélkül? A tej a tehénből jön? Biztató kilátások. És értem is. A maradékok normalitásának elemi ereje ösztönös. Csak ezt a Prigozsint nem értem. De talán nem is baj. Talán eltűnik hirtelen. A kő meg marad. Így megy ez.
Borítókép: A Wagner Csoport harci egységei visszatértek bázisaikra (Fotó: Europress/AFP)
