idezojelek

Magyar–román érdekegyezés

A normalitás egyedüli bástyája mi vagyunk, de az igazság nem népszavazás kérdése.

Cikk kép: undefined
Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher

Orbán Viktor idei tusványosi beszédének bevezetőjében ismertette azt a demarsot, amelyet a román külügy állított össze neki, megkísérelve előírni, hogy miről és hogyan szóljon szokásos évi előadásában. A vonatkozó filmfelvétel azóta bejárta a közösségi ­médiát a Face­booktól a TikTokig, like-ok tömegét aratva.

A magyar miniszterelnök magabiztos fölénnyel és finom iróniával reagált a románok impertinenciájára, akik nemcsak az úgymond saját érdekkörükbe tartozó kérdések ügyében (nemzeti szimbólumok, kollektív jogok, a Tria­nonban megszerzett területek megnevezése) igyekeztek korlátozni a magyar kormányfő szólásjogát a „román érzékenységre” való hivatkozással, de sajátos módon még azt is elvárták volna, hogy „ne tüntesse fel rossz színben a nyugati értékeket”. Orbán Viktor ezt is felettébb elegánsan intézte el. Idézem:

ma a nyugati értékek három dolgot jelentenek: migrációt, LMBTQ-t meg háborút. Kedves román barátaim, ezeket nem kell rossz színben föltüntetni, rossz színben tűnnek fel ezek maguktól is.

Jellemző a pragmatizmusnak is nevezhető sajátos román opportunizmusra, hogy e kérdésekben nem áll oda Magyarország mellé, holott, ha létezik e két ország között valamiben érdekegyezés, akkor ezekben az ügyekben biztosan.

Romániának is érdeke a mielőbbi béke, elég csak ránézni a térképre. Érzi a veszélyt a román vezetés is. Bár védelmi minisztériumuk cáfolta, hogy a tartalékosok adatbázisának frissítése összefüggésben lenne az orosz–ukrán háborúval, az ok-okozati kapcsolat elég nyilvánvaló.

Az sem lehet merő véletlen, hogy idén júniusban mozgósítási gyakorlatra kaptak behívót a Hargita és Kovászna megyei tartalékos katonák. (Isten ne adja, de ebből az is sejthető, hogy kiket dobnának be az első vonalba, ha háborúba keveredne az ország. Kaptunk ebből ízelítőt a jugoszláv háború idején, amikor nem egy esetben magyarok lőttek egymásra a szerb–horvát fronton.)

A migráció ügyében hasonló a helyzet, de az atlantista fősodorba beálló Románia e kérdésben sem akaszt tengelyt a globális főhatalommal. Veszélyeztetettsége egyelőre csekély, azzal együtt, hogy egyre több migránst látni a bánsági és partiumi városokban.

Végül az LMBTQ-lobbi buldózere is éppen úgy fenyegeti Romániát, mint Magyarországot. A pride csak a jéghegy csúcsa, amit mindenki jól láthat. De még ezek a jéghegyek is gyarapodnak, növekednek. Bukarestben 2004 óta szerveznek pride-akciókat, Kolozsváron 2017, Temesváron 2019 óta, s ha minden igaz, a saját Wikipédia-oldalt nélkülöző nagyszebeni rendezvény is lassan hároméves múltra tekint vissza. Ezeknek a kezdeményezéseknek a támogatottsága egyre nő, a százakból tízezrek lesznek, a híradások szerint idén Bukarestben több mint 25 ezer ember vett részt a pride-on.

Magyarországhoz hasonlóan Románia sem képes védekezni e lobbi kevésbé látványos, de annál tervszerűbb, manipulatívabb és hatékonyabb tevékenysége ellen. A deviánsok büszkeségi menetei a normalitást képviselő többségből jellemzően az averzió különböző formáit csalják elő a megvetéstől a viszolygáson át a szánalomig.

Viszont az az érzékenyítési cunami, amely a közösségi médián, a Netflixen, az egész hollywoodi filmipar sok ezer termékén keresztül érkezik Közép- és Kelet-Európába, megteszi a hatását. Különösen, hogy a forgatókönyvírók és rendezők a nemes érzésekre apellálnak, az együttérzésre, emberségre, szolidaritásra.

A most felnövekvő nemzedék tagjainak zöme már az általuk kitalált paneleket ismételgeti e kérdésben (is). A kamaszokra mindig is jellemző volt a különcködés, a különbözni vágyás. Aki képtelen reális teljesítményével kitűnni sportban, tanulásban, művészetben, az külsőségekben vagy akár szexuális szokásokban igyekszik különbözni. Szép lassan divattá válik a homoszexualitás, a biszexualitás és az olyan eszementségek, mint a nembináris nemi identitás. E jelenséget számtalan nyugati statisztika alátámasztja, néhány évtizeden belül hasonló statisztikákat olvashatunk majd régiónk vonatkozásában is.

E kérdés nem okozott eddig jelentősebb törést az erdélyi magyarság érdekképviseletét felvállaló szervezetek között, sem azokon belül, de azért mutatkoznak itt-ott repedések. 2017-ben semmiféle port nem kavart az, hogy Eckstein-Kovács Péter, az RMDSZ volt szenátora is felszólalt az első kolozsvári pride-on, a hír elsikkadt. Egy évvel később a családügyi népszavazás sosem látott politikai egységet teremtett, mind a három akkori erdélyi magyar párt, az RMDSZ, az EMNP és az MPP is arra szólította fel a válasz­tóit, hogy vegyenek részt a plebiszcitumon s szavazzanak a hagyományos értékek védelmében. (Más kérdés, hogy Markó Béla volt RMDSZ-elnök és szenátor ekkor is megtörte a konszenzust, akárcsak a Székelyek nagy menetelésének ügyében, amikor Gyurcsány Ferenc mellett az egyetlen politikai vezető volt, aki e nagyszabású autonómiapárti akció ellen szólt.)

Egyelőre az egész problematika csekély jelentőségűnek számít a tágan értelmezett Erdélyben, több okból is. Egy létében fenyegetett, tízévente kétszázezres lélekszám-veszteséget szenvedő közösség esetében e veszély nem elsődleges, bár áttételes hatásáról lehetne értekezni.
Ezen túl a választói bázis számára (egyelőre) maga a kérdés alapvetően érdektelen. Azok, akik a nemzeti szempontok mentén fogalmazzák meg világnézetüket, inkább látnak problémát a jelenlegi politika távlattalanságában, abban, hogy még célprogram szintjén sem mutatkozik olyan jövőkép a voksok 80-90 százalékát besöprő RMDSZ-en belül, mely megvalósulása esetén a hosszú távú fennmaradás és gyarapodás esélyével kecsegtet. Azok pedig, akiket elsősorban saját egyéni gondjaik aggasztanak, akik egy leaszfaltozott út vagy a faluba bevezetett gáz miatt szavaznak egy politikai erőre, úgy tekintenek az egész LMBTQ-ügyre, mint távoli, a mindennapi életüket semmiben nem befolyásoló problémára.

S ami talán a legfontosabb: az egész társadalom, beleértve a politikai elitet is, ezt az egész kérdést a magánélet szférájába utalja. A Ceausescu-korszakban is lehetett tudni jeles értelmiségiekről, hogy a saját nemükhöz vonzódnak, s ez semmiben nem befolyásolta megbecsültségüket.

(Úgy lehet két lépésben mattot adni a felvonulóknak, ha először megkérdezzük őket, hogy a szexualitást a magánélet vagy a közélet részének tekintik-e. Majdnem biztos, hogy a kérdezett a privát szférát jelöli meg helyes válaszként. Ezután viszont arra a kérdésre, hogy akkor mégis mit keresnek az utcán, csak döbbenten fog nézni és hebegni-habogni.)

Amennyiben azonban az RMDSZ vezetése követi talán legfelkészültebb, ­stratégiai gondolkodásra leginkább képes tagjának, Székely István ügyvezető alelnöknek iránymutatását, mely szerint nem a nemzeti autonomista pártok segítségével kell az ötszázalékos parlamenti küszöb elérésére törekedni, hanem a cigányság és a homoszexuális szavazók megszólításával, akkor bekerülhet rövid időn belül e kérdés is a politikai diskurzus főbb témái közé. (Lásd: Székely István: Fidesz, RMDSZ – értékek, érdekek és politikai gyakorlat, Maszol, 2023. február 3.) 

E forgatókönyv megvalósulásának szerencsére nincs nagy esélye, mert Kelemen Hunor RMDSZ-elnök pragmatikus politikus, aki jó érzékkel és kellő óvatossággal nyúl a politikai témákhoz és alighanem maga is érzékeli, hogy e „nyitással” többet veszítene a vámon, mint amennyit nyerne a réven.

De visszatérve az alapkérdésre, az európai emberek önazonossága ellen a globális háttérhatalom által folytatott évszázados háború minden egyes dimenziója csaknem egyformán érinti a régió minden országát. A keresztény egyházak és a keresztény gondolkodás ellen a felvilágosodásnak nevezett szellemi-lelki elhomályosulás óta visel a baloldal szabályos háborút, a nemzeti gondolkodás a második világháború óta van célkeresztben, a nemi identitás elleni egyre intenzívebb woke-támadás az utóbbi évtized totálisan eszement jelensége.

A különbség csak abban van, hogy a globális hálózatok zsoldosai hol jutottak kormányszerephez és hol nem. Szlovákiában és Csehországban nem áll jól a normalitást képviselők szénája, Romániában nincs komoly ellenállás, sajátos módon az exkommunista PSD az, melyben van némi antiglobalista potenciál. 

Magyarország és Lengyelország a normalitás bástyái, viszont, ha az orosz–ukrán háború kérdését is figyelembe vesszük, akkor meg kell állapítanunk, hogy az unión belül egyedül vagyunk.

A klasszikus görög filozófiából viszont megtanulhattuk, hogy az igazság nem népszavazás kérdése. S azok, akik szerint lehetetlen, hogy egy politikai közösségen belül mindenki tévedjen, s csak nekünk legyen igazunk, bizony elvesztek a látszatok világában. Pedig elég lenne, ha józanul, racionálisan, érzelemmentesen végiggondolnák korunk összefüggéseit. Mert akik ezt megteszik, azonosulni fognak a magyar állásponttal. Amint Donald Trump is, aki igen frappánsan mutatott rá néhány éve, hogy Európának azért vannak problémái, mert nem azt teszi, amit Orbán Viktor.

Borítókép: Orbán Viktor magyar és Marcel Ciolacu román miniszterelnök július 19-én, Bukarestben találkozott,  a magyar kormányfő tusványosi előadása előtt (Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher)

Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Bayer Zsolt avatarja
Bayer Zsolt

Képeslapok a mai Európából

Deák Dániel avatarja
Deák Dániel

Csak a leadott szavazat számít

Pilhál Tamás avatarja
Pilhál Tamás

A porba alázott baloldali szavazó

Szentesi Zöldi László avatarja
Szentesi Zöldi László

Vége az európai vakációnak

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.