idezojelek

A nagyvárosi kép elviselhetetlen könnyűsége

Kezdhetném közhelyes vezekléssel, hogy milyen nehéz tíz dalt kiválasztani a magyar könnyűzene teljes spektrumából, de igazából nem jelentett kihívást: ahogy végiggondoltam, melyek voltak az életem különböző szakaszainak meghatározó aláfestőszámai, a lehető legtermészetesebb módon alakul ki a lista.

Német Dániel avatarja
Német Dániel
Cikk kép: undefined
2023. 09. 09. 5:35

10. KFT – Bál az Operában

A legmeghatározóbb könnyűzenei élményeim rangsorolásakor muszáj visszamennem először az ősélményig, és bár egykor számtalan olyan előadó volt rám hatással, amelyeknek olykor már a nevét is alig tudom felidézni, mégis fontos szerepet töltöttek be egy bizonyos ponton. Gyerekkoromban gyakran szólt a rádió a konyhában, amelytől egy fal választott el, így átszűrődtek a különböző dalok, néha félálomban belekúsztak a tudatalattimba és olykor kifejezetten nyomasztottak. Utóbbiban a KFT járt az élen, a Balatoni nyár valami megfoghatatlan oknál fogva rossz érzéseket keltett bennem, noha arról akkor még fogalmam sem volt arról, hogy egy házasságtörésről szól, de a legtöbb rémálmot mindenképpen a Bál az operában című slágerüknek köszönhetem.

Ma már tudom, hogy egy ártatlan, szójátékokra építkező számról van szó, amely Galla Miklós GM 49 nevű formációjának stílusában humorizál, gyerekként kis túlzással azonban traumatizált, ahogyan az ágyban forgolódva elképeztem, kik rejtőzhetnek az okkultista szertartásra emlékeztető mulatságban a maszkok alatt. 

És valószínűleg ez a dal is szerepet játszott abban, hogy később a végletekig rajongani kezdtem a horrorfilmekért, a gyerekkori fantáziámat mindenesetre jól illusztrálja, hogy sokáig azt hittem, az Operaház fantomja tulajdonképpen olyan lehet, mint egy nyolcvanas évekbeli slasher, amelyben egy maszkos gyilkos sorban szedi az áldozatokat éjjel az Opera ódon épületében.

 

9. Omega – Gyöngyhajú lány

A szüleim generációjától állandóan hallottam, hogy az Omega–LGT–Metro triumvirátus az Isten, és bár engem generációs különbségek miatt egyik sem izgatott, ha valaki megkérdezné tőlem, mi a magyar könnyűzene csúcsa, gondolkodás nélkül rávágnám, hogy az Omegától a Gyöngyhajú lány.

Nem véletlen, hogy Kanye West is elcsente belőle a szintetizátorjátékát, a hideg kiráz, persze jó értelemben, amikor Reisz Gábor Rossz versek című vígjátékában bejátsszák a legelején a számot, miközben a fiatal srác mikrofon gyanánt a seprűnyélbe énekkel, és katartikus pillanat volt, amikor egy amerikai filmben – a címére már sajnos nem emlékszem – szintén hallható volt a dal, miközben egy tizenéves deszkázik. Dicsőséget sugárzott a jelenet, először volt képes a két lábán megállni a fiú a sporteszközön, majd hirtelen vágás, megszakadt a zene és elesik a hősünk.

Ha meg kéne neveznem a legnagyobb magyar rocksztárt, kétség kívül Kóbor János lenne, soha nem felejtem el, ahogyan a halála előtt interjúztunk a MOM Parknál egy kávézóban, és épp a Pink Floyd egyik daláról beszélt, és soha nem bocsájtom meg magamnak, hogy nem voltam egyetlen koncertjén sem. Amikor kórházba került koronavírus miatt, elhatároztam, hogy ha ezt túléli, elmegyek egy fellépésére, de sajnos erre végül nem került sor.


8. Supernem – K-k-kétszer

A punk elképesztő energiája nagyon fiatalon magával ragadott, itthon azonban a műfaj még az ezredforduló környékén is ott tartott, ahol Angliában a hetvenes évek végén, elsősorban szipuzó, kannásbort vedelő, Exploited- vagy Hétköznapi csalódások-pólós srácok és lányok hallgatták, jó pár hasonló figurát én is megismertem a középiskolában, a stílusnak ettől a korai irányzatától viszont idegenkedtem; túl koszos, túl elkeserítő volt, és lássuk be, egyáltalán nem volt szexi. Ráadásul az itthon körülrajongott punkbandák folyamatosan politizáltak, az pedig akkoriban engem egyáltalán nem érdekelt, az amerikai pop-punk egyszerre napfényes, de kellemesen emós világa viszont annál nagyobb hatást tett rám, nem csak Blink 182-t, Sum 41-t vagy Simple Plant hallgattam, hanem faltam az olyan itthon kevésbé ismert tengerentúli bandákat is, mint a Taking Back Sunday vagy a Yellowcard. 

Európa ezen szegletére azonban egyik együttes sem jutott el akkoriban a Good Charlotte-ot leszámítva és nem állítom, hogy a Supernem volt az egyetlen banda, aki megpróbálkozott a stílussal, de én őket ismertem és egy egy-két éves periódusban mindegyik budapesti koncertjükre elmentem. Az első két albumukat rongyosra hallgattam, így a K-k-kétszert mondhatni random választottam, ez jutott elsőre eszembe róluk.

Mint említettem, az első két albumuk volt fontos számomra, a harmadikat fantáziátlannak éreztem, aztán nem is hallgattam őket tudatosan soha többet, egyszerűen kiestek a látókörömből, hűtlen lettem, miután egyre több nemzetközi banda kezdett koncertezni nálunk, Papp Szabit azonban még mindig egy zseniális karakternek tartom, és hálás vagyok az együttesnek az említett periódusért.

 

7. Ganxsta Zolee és a Kartel – Vato Loco

Máig emlékszem a pillanatra, amikor általános iskolában egy osztálytársam walkmanről megmutatta a Ganxsta Zolee és a Kartel egyik dalát, hogy pontosan melyiket, azt már nem tudom, de úgy éreztem, ennél menőbb zene a világon nincs. 

Rögtön rohantam is a lemezboltba és megvásároltam a Helldorádó című albumukat kazettán – ez volt az első lemez, amit zsebpénzből megvettem –, majd miután hazaértem, a szüleim belehallgattak és azon nyomban vitték vissza az üzletbe a trágár szövegek miatt. 

A kettő között eltelt néhány órában azonban furfangos módon lemásoltam, és ez volt az első előadó, akit tudatosan hallgattam.

Szorongó kora tizenévesként elképesztően imponált ez a nagyszájúság, jó értelemben vett proliság és keménység, és az az igazság, hogy a Helldorádót, akárcsak a Jégre teszlek vagy a kicsit metálosabb Pokoli lecke című albumot a mai napig mesterműnek tartom, Ganxsta Zolee-t pedig annak a figurának, aki a legjobban megidézi a rendszerváltás utáni kaotikus kilencvenes évek budapesti hangulatát.

Nagyon nehéz tőle egy kedvenc dalt választani, a Boom a fejbe úgy hasít, mint egy korabeli amerikai numetal szám mondjuk a P.O.D.-től, a Néhány jó dolog egyszerre maszkulin és érzelmes, a Vato Loco azonban a videóklipjével együtt igazi audiovizuális mestermű; a kilencvenes évek végén iszonyatosan kínosak voltak a magyar videóklipek, így ez világítótoronyként emelkedett ki, annyira ügyesen vágták meg, azt pedig csak most, erre az írásra készülve tudtam meg, hogy mindez nem véletlen, ugyanis nem más, mint Antal Nimród rendezte.

 

6. Krúbi – Nehézlábérzés

Az ezredforduló környékén vagy húsz évre megszakadt a kapcsolatom a magyar rappel, Ganxsta Zolee lemezei egyre érdektelenebbek lettek, Dopeman sem nyújtotta már azt a színvonalat, ami az Ország fantomja albumát jellemezte. Ráadásul olyan együttesek váltak népszerűvé, mint az Akkezdet Phiai vagy a Hősök és kifejezetten irritált, miért kell ebben a műfajban bölcsészkedni, az olyan Szabó Péteres sallangokkal operáló formációkról ne is beszéljünk, mint a Punnany Massif, a Follow The Flow, hát még a Halott pénz. Aztán váratlanul szembe jött velem Krúbi első lemeze, és újraértékeltem a stílust: annak ellenére, hogy elsősorban a gitárzene érdekel, megláttam benne a rock ’n’ rollt, vagány, elképesztően bánik a magyar nyelvvel, szellemes és provokatív. És rendkívül ambiciózus is, ezt mi sem illusztrálja jobban, minthogy amikor manapság mindenki egy-egy számot ad ki, neki a második korongja egy összefüggő koncertlemez volt számtalan műfaji játékkal és szabálytalansággal.

Hozzá kell tennem, élőben annyira nem szórakoztat, a fellépései sokkal jobban hasonlítanak egy politikai stand upra, mint egy hagyományos koncertre, nem azzal van a problémám, hogy mást gondol a világról, mint én, hiszen akkor a listámon szereplő előadók nyolcvan százalékát kihúzhatnám, hanem, hogy rendkívül erőltetetten és izzadságszagúan teszi. 

Mindez azonban nem von le semmit a számai értékéből, a Nehézlábérzés című számára pedig azért esett a választásom, mert ez segített visszatalálni kicsit a magyar raphez és úgy általánosságban a magyar könnyűzenei életbe.

 

5. Beton.hofi – Pesti istenek

Miután Krúbi hatására újra nyitottabbá váltam a magyar rapre, számtalan gyenge produkcióval találkoztam, aztán szembe jött velem a YouTube-on random Pajor Tamás Beton.hofi-interjúja, és annak ellenére, hogy életemben nem hallottam a srácról, végighallgattam. És leesett az állam, annyira szellemesen és okosan kommunikált, ritkán látni ennyire imádnivaló embert a könnyűzenei életben, így egyből bele is vettettem magam a dalaiba. A számait ugyanez a nyelvi lelemény jellemzi, lendületesek és érzelmileg nagyon megkapóak, jól érződik, hogy nem fél semmiről sem beszélni, legyen szó személyes tragédiákról akár, számomra egyértelműen ő Lil Peep vagy Juice WRLD és a többi amerikai emo rapper – vagy ahogy hivatalosan mondják, soundcloud rapper –szellemi örököse itthon.

A 2022-es nyaram aláfestőzenéje egyértelműen a Tiszalök volt, akkoriban Tinderen beszélgettem egy lánnyal, aki történetesen az Analóg Balaton egyik munkatársa volt, és több lemezhez hozzáfért megjelenés előtt, és mondta előre, hogy ez a sláger tarolni fog és igaza lett. 

Emlékszem, rögtön meghallgattam, amint felkerült Spotify-ra, majd még egyszer és még egyszer, majd még milliószor a nyár során. Mégsem ezt választottam a listámra, hanem a Pesti isteneket, két ok miatt is: egyrészt ezzel kedveltem meg, másrészt ez nem csak néhány hónapot, hanem a járvány önmarcangoló magányának a nagy részét határozta meg az életemből.


4. VAN Filmzenekar – Viszlek magammal

A magyar alternatív zene sokáig nemhogy távol állt tőlem, de kifejezetten idegesített, hogy a csapból is az folyik ahelyett, hogy a punk vagy a metál kerülne előtérbe. Harminc felett voltam már, amikor ez az ellenszenvem csökkenni kezdett, és ebben a legerőteljesebben a VAN Filmzenekar játszott szerepet.

Amikor a magyar film napja kapcsán meg kellett neveznem egy számomra fontos mozgóképet, sokat agyaltam, hogy Tarr Bélát, esetleg Jancsó Miklóst válasszak-e, aztán azt mondtam, félre a sznoboskodással, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan az, ami leginkább az én generációmról szól és korlátlan alkalommal képes vagyok végignézni.

 Reisz Gábor azonban egy igazi multitalentum, nem csupán zseniális rendező, de kiváló zenész és dalszövegíró is, akárcsak az említett művének, a Rossz verseknek is ő készítette a filmzenéjét az együttesével. Mindkét lemez az elejétől végéig elképesztően hangulatos, tökéletesen fogalmazza meg az útját még mindig kereső, kicsapongó, megállapodni képtelen, magával és a világgal folyamatosan harcban álló harmincas, budapesti, értelmiségi vagy félértelmiségi generációt. Igazából bármelyik dal állhatna itt mindkét albumról, a Viszlek magammal azonban sodró lendülettel összegzi ezt a mikrovilágot.

 

3. Tankcsapda – Ez az a ház

Azt gondolom, hogy ha van valami, ami kulturális hungarikum, ami a kollektív tudatunk része és amiről – akárcsak a fociról – mindenkinek van véleménye, akkor az a Tankcsapda, megkerülhetetlen mindenki számára, aki ebben az országban él és egy picit is érdekli a rockzene. Az én életemben is mindig jelen voltak, jó, középiskolásként nem láttam őket annyiszor, mint a Junkiest vagy a Depressziót, mert a népszerűségükből kifolyólag nem a Wigwamban és más pesti klubbobkan léptek fel, hanem inkább a Pecsában, viszont sokkal hosszabb életszakaszon kísértek végig, mint az említett bandák. Ugyanis bár csak miattuk ritkán vásároltam koncertjegyet, de minden évben vagy a VOLT-on vagy sokáig a Sziget fesztiválon beléjük futottam és soha nem hagytam ki őket.

Manapság divatos szidni őket, hogy eladták magukat, már régen nem olyan jók, mint egykor és mások mellett a Baz+ című daluk szerintem is kínos, ugyanakkor azt gondolom, hogy a friss számaik közül is találni olyat, ami egy lapon említhető a nagy klasszikusaikkal; a Liliput Hollywood albumról ilyen például a Megölni engem vagy az eggyel korábbi lemezükről, az Urai vagyunk a helyzetnek méltatlanul keveset emlegetett dala, az Ez egy ilyen nap.

Számomra az életmű csúcspontját egyértelműen az Agyarország jelenti, már a lemezborító is képzőművészeti értéket képvisel és egymást váltják rajta az olyan slágerek, mint a Mindig a péntek vagy az Üdvözöl a pokol. Az Ez az a ház kellemesen elvont szövege, de legfőképpen az iszonyatosan markáns hangzása és gitárjátéka olyannyira zseniális, hogy ha a Foo Fighters vagy a Metallica szerezte volna a dalt, akkor náluk is kiemelkedő számnak minősült volna.

 

2. Alvin és a mókusok – Kurva élet

Totth Benedek írja a Holtverseny című, elkallódott tizenévesekről szóló könyvében egy vidéki diszkóban játszódó jelenetnél, hogy a Nirvanától a Smells Like Teen Spirit az a szám, amire a legjobb bemenni ,,gyilkolni”. A magyar dalok közül azonban éppen ugyanilyen hatása volt a Kurva életnek, amikor egy nyári éjszakán felharsant a megboldogult Zöld Pardonban, már az első taktusainál rohantak be a középiskolások a tánctérre pogózni, és bár nekem ez sosem volt a sportom, ennél a számnál kellően illuminált állapotban engem is rá lehetett venni.

Mint írtam a Supernem esetében, a pop-punk állt hozzám mindig a legközelebb, amely nem volt hálás dolog, mert a klasszikus punkok köptek a műfajra, pózőrködésnek tartották (ebben elismerem, van némi igazság), azoknak pedig, akik nem szerették a gitárzenét, már ezek a bandák is túl kemények voltak. Az Alvin és a mókusok azonban a szürke zónába tartozott, bár a régi iskolát követő punkok nagy része utálta, túl populárisnak és dallamosnak találta, azért tarajos-szegecses figurák is megjelentek a koncerteken szép számmal. 

Össze tudnék állítani vagy húsz kedvenc számot is az életművükből, sőt, ami a csodálatos, hogy bár már ritkán hallgatom őket, de még mindig képesek olyan dalokat írni, amik felkerülhetnének a legjobbjaik közé (ilyen a vadiúj, stadionrockos Akinek itt kell most lennie), de a Kurva élet a banda igazi esszenciája. Nyers, intenzív, dühös, elkeseredett, agresszív és pont úgy zakatol, mint… inkább nem írom le még egyszer a címét.

 

1. Junkies – Maszk

Míg a tudatos zenehallgatásban Ganxsta Zolee, a koncertre járásban egyértelműen a Junkies jelentette a kapudrogot. Már csak külsőségeikben is elképesztően menőek voltak, ott van a Mötley Crüe énekesét, Vince Neilt idéző Szekeres András énekes, a rasztahajú Barbaró Attila gitáros és a Marilyn Mansonra hajazó Riki Church basszusgitáros – a dobosokat állandó váltogatták, így arra nem emlékszem – és sokkal lendületesebbnek és dinamikusabbnak tűntek, mint bármelyik más magyar előadó. És szövegírásban abszolút az élvonalba tartoztak, a műfajból talán csak a Tankcsapdával vethetőek össze, állítólag a kilencvenes évek végén esély is mutatkozott arra, hogy beelőzik őket népszerűségben, végül azonban a túl sok alkohol és kábítószer miatt újra és újra szétesett a banda.

A számaikban minden benne van, ami egy középiskolás érzelmi skáláját jellemzi, szellemesek, kemények, olykor kifejezetten emósak és rendkívül vagányak. Nem volt kérdés, hogy a listámon az első helyre teszem őket, egyrészt mert egyetlen együttest sem láttam többször, késő gimis éveimben minden budapesti koncertjükön ott voltam, a Wigwamtől kezdve a Ráday klubbon át a Pecsa Sörkertig (csupa megboldogult szórakozóhely), a mai napig érzem a kannásbor ízét a számban, ha rájuk gondolok, a másik ok pedig az, hogy értékállóak. 

Elsősorban nemzetközi együttesek fellépéseire járok, amikor azonban a járvány alatt erre nem volt lehetőség, az volt a célom, hogy az alkalmat kihasználva belevetem magam a magyar közegbe és jó sok új együttest megismerek, de az lett a vége, hogy újra és újra a Junkies koncertjein kötöttem ki, és majdnem ugyanúgy magukkal ragadtak, mint régen.

A másik szomorú apropó velük kapcsolatban, hogy a járvány alatt a Kálvin tér környékén laktam, sétatávolságra a Depeche Mode-tematikájú 101 Klubtól, így rendszeresen lejártam és ott megismertem személyesen Riki Churchöt. Elképesztően kedves, közvetlen és kissé elveszett figurának tűnt, de még mindig ugyanolyan menőnek találtam, mint kölyökként és többször megfordult a fejemben, hogy be kéne jelölni Facebookon és még jobban összehaverkodni vele, érdekelt a személyisége és az is, milyen bulikba járhat. Ezt végül nem tettem meg és év elején sokkolt, amikor olvastam a hírt, hogy meghalt.

Ha mindez nem történik meg, nehéz lett volna egyetlen Junkies-dalt kiválasztani, így viszont egyértelművé vált, a fojtott hangulatú Maszk reprezentálja a legjobban mind az együttest, mind Riki Churcöt, mind a kamaszkori érzelemvilágomat. 

 

+ 1 Don Gatto – Tommorow is another day

Nagyon régóta imádom a keleti parti hardcore punkot, sőt nagyon imponál a straight edge kultúra – azaz a tiszta, kábítószer-, alkohol- és dohányzásmentes életmód –, csak általában nem sikerül gyakorolnom. Bírom a Sick Of It Allt, az Agnostic Frontot és lenyűgöz a Don Gatto is, ahogyan ezt a mikrovilágot úgy adja át, hogy rögtön a brooklyni nyomornegyed lázadójának érzed magad.

A Macskanadrág frontemberének új bandájáról van szó egyébként ,és felfoghatatlan számomra, hogy miért csak olyan konyhányi helyeken lépnek fel, mint az Instant alagsorában található Robot, amikor bennük aztán tényleg meglenne a kraft, hogy egy Európa-szerte jegyzett együttes legyenek. Ugyanolyan rejtett kincsek így, mint a kelta-punkot vérprofin játszó Firkin.

 

 

A szerző a Mediaworks kulturális divíziója, a Kultúrnemzet újságírója 

Borítókép: A Junkies zenekar (Fotó: zeneszöveg.hu)

 

Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Sitkei Levente avatarja
Sitkei Levente

Az internet halott

Bayer Zsolt avatarja
Bayer Zsolt

Képeslapok a mai Európából

Deák Dániel avatarja
Deák Dániel

Csak a leadott szavazat számít

Pilhál Tamás avatarja
Pilhál Tamás

A porba alázott baloldali szavazó

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.