Sokan felkapták a fejüket arra a hírre, hogy Franciaország és Németország a színfalak mögött gyors uniós tagságot ígért Ukrajnának, ha Zelenszkij segít megbuktatni a jelenlegi lengyel kormányt. Pedig ha ez a hír igaz, nem is olyan meglepő, mint amilyennek hirtelenjében látszik. Azért nem, mert mind a franciák, mind a németek történelmében látunk kirívó példákat a szószegésre, illetve alattomos politikai alkukra.
Gondoljunk bele, micsoda aljas szándék kell ahhoz, hogy rávegyünk egy országot vagy akár csak egyetlen embert, hogy bizonyos előnyökért szúrja hátba a jótevőjét. Mert itt erről van szó. És akkor még nem is szóltunk a sokat emlegetett lengyel–francia barátságról, amely ezek szerint éppen úgy a süllyesztőbe kerül, mint Európa keresztény hagyományai.
A francia politika az első világháború időszakában is kimutatta a foga fehérjét, amikor 1916-ban titokban odaígérte Erdélyt Romániának, ha feladva semlegességét hátba támadja az Osztrák–Magyar Monarchiát. A románok kaptak az ajánlaton, megtámadtak bennünket, és a háború után a győztesektől megkapták Erdélyt (a Részekkel együtt), amely történelmük során soha nem tartozott hozzájuk. Az aljas alkut persze később sem lehetett beismerni, ezért aztán jöttek a hazug indoklások.
1919-ben, a „békekötés” előtt a győztesek legfőbb vezetőiből álló Négyek Tanácsának tárgyalási jegyzőkönyveiből kiolvasható, hogy magyarellenesnek nevezhető álláspontot elsősorban a franciák foglaltak el, közülük is leginkább Stephen Pichon külügyminiszter. Ő magyarellenes érvelésében olykor Clemenceau miniszterelnökön is túltett, a március 31-i ülésen többek között ezeket mondta:
„Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a magyarok a legádázabb ellenségeink közé tartoznak. A magyar kormányt arányos felelősség terheli a háború kirobbantásáért. Elég, ha Tisza István szerepére utalunk. A Monarchia politikáját a magyar politika irányította, és a magyarok harcoltak ennek fenntartásáért.”
A francia külügyminiszter itt nem állított kevesebbet, mint hogy a magyar kormány arányos felelősségén a legfőbb felelősséget kell érteni, hiszen (szerinte) magyarok irányították a Monarchia politikáját. Pichon úgy tett, mintha semmit sem tudott volna a háborút ellenző Tiszának a szarajevói merényletet követő, mérsékelt hangú parlamenti beszédeiről, amelyeket annak idején Párizsban és Londonban is kedvezően fogadtak. Szemrebbenés nélkül kijelentette ezt is:
„Mi el vagyunk kötelezve Romániának, hiszen megígértük neki az erdélyiek felszabadítását. Meghúztunk egy vonalat, amelyet igazságosnak tartunk.”
Ma már jól tudjuk: az erdélyiek felszabadítása azt jelentette, hogy a győztesek – a titkos alkunak megfelelően − Romániához csatolják Erdélyt.
A franciák és szövetségeseik végül nagyobb területet adtak oda a románoknak a történelmi Magyarországból, mint amit a trianoni kényszerbéke megkötésekor meghagytak a magyaroknak.
Amit Trianon jelent nekünk, azt jelenti a lengyeleknek a hírhedt Molotov–Ribbentrop paktum. A Németország és a Szovjetunió között kötött titkos megnemtámadási szerződés alapján 1939. szeptember 1-jén a Wehrmacht, szeptember 17-én pedig a Vörös Hadsereg megtámadta, majd megszállta Lengyelország nyugati, illetve keleti felét. Ezt a paktumot is próbálták eltitkolni az érintettek – sikertelenül. Vagyis a lengyeleknek és a magyaroknak is komoly történelmi tapasztalataik vannak a környező nagyhatalmak magatartásával kapcsolatban, és nagyon úgy néz ki, hogy a tapasztalatszerzésnek még koránt sincs vége.
A lengyeleknek rá kell ébredniük arra, hogy hiába próbálnak sok téren megfelelni a Nyugat igényeinek. Hiába támogatják fegyverekkel Ukrajnát, segítenek katonáik kiképzésében, a menekültek ellátásában, mindez semmit nem számít addig, amíg olyan kormányuk van, amely kiáll a keresztény-nemzeti értékek és nézetek mellett.
Ez a kormány szálka a globalista erők szemében. Ugyanis egy jobbközép, keresztény, konzervatív kormányzat akkor sem képes elfogadtatni magát a nyugati, balliberális hatalmi „elittel”, ha számos területen engedményeket tesz. Ez a birodalmi erő addig nem nyugszik, amíg neki nem tetsző kormányok is vannak Európában, ezért mindent elkövet a megbuktatásukért. Ha a magyar kormány netán engedményeket tenne a sarkalatos brüsszeli követelések terén, és arra számítana, hogy ennek fejében megváltozna a velünk szemben tanúsított ellenséges magatartás, akkor nagyot tévedne. Szemünk előtt a lengyel példa.
A szerző író, újságíró
Borítókép: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök (Fotó: Getty Images, Sergii Kharchenko/NurPhoto)
