Alapvető igazság, hogy nem szabad veszélyeztetni az emberek megélhetését. Minden módon meg kell akadályozni ennek romlását. De az is kétségtelenül igazság, hogy a költségvetési deficit aggasztja a külföldi hitelezőket, és ez erősen megdrágítja a deficitbe csúszó országoknak adott kölcsönöket. Ennek árát a költségvetésből kell megfizetni, ami növeli a deficitet. A kis, nyílt országok ezt nem tudják saját pénzteremtéssel fedezni, mert a külföldi hiteleket devizában kell megfizetni. A magasabb hitelköltségek kétségbeesett devizahajszolásra vezetnek, s ez rontja az adott valuta árfolyamát. Ezen keresztül nő az importált infláció. Ördögi kör! Romlik az a mutató, amit a pénzpiacok figyelnek.
A Nemzeti Bank nem teheti meg, hogy ne tartson a külföldi kamatemelésekkel, mert az pénzügyi öngyilkosság lenne. A külföldi betétek elhagyják a bankrendszert. A hazai pénzt is, ha az konvertibilis, sokan átváltják külföldi valutára, mert úgy többet hoz. Az új (megújított) hitelek meg eleve drágák. A külföldi hitelfelvétel költségei egekbe szöknek.
A magasabb forintkamatok viszont, melyek a fenti folyamatnak ellene hatnak, veszélyeztetik a hazai hitelből gazdálkodókat és a belföldi magánadósokat. Sokaknak van lakáshitelük. A kamatemelés csökkenti a lakosság fogyasztását, ez meg az ország GDP-jének csökkenéséhez, emiatt az áfabevételek mérséklődéséhez vezet, ami a költségvetés legfontosabb bevétele nálunk. Ez pedig újra csak növeli a deficitet, ami, mint láttuk, a külföldi hitelezőket idegesíti. Ismét az ördögi körben vagyunk. Nehéz felismerni a jó megoldást, de lehetséges.
A lakosság életszínvonalának esését mérséklendő az állam ársapkákat vezetett be. De a helyettesítő termékeken keresztül ez növelte az általános inflációt, mert a kereskedőcégek így játszották ki a szabályozást. Ez biztos, hogy így van, mert a vásárlások általános visszaesése ellenére a nagy diszkontcégek profitja a jelen időszakban jelentősen nőtt.
Mit tegyen a kormány, ha aggódik a legelesettebb rétegeinek a megélhetése és a politikai következmények miatt? Melyik kockázatot vállalja: a külföldi finanszírozás drágulását, ami a hazai kamatok alacsonyan tartásának következménye lehet, s ami természetesen visszahat a belső költségvetési helyzetre – hiszen a devizakamatokat a költségvetés fizeti –, vagy a belső finanszírozás drágulását a kamatemelésekkel, ami ugyan némileg megnyugtatja a külföldi hitelezőket, és megállítja a devizaárfolyam-esést, de a költségvetésnek a fogyasztás visszaesésen keresztül áfabevétel-kiesést okoz – tehát ismét csak rontja az egyensúlyi helyzetet, növeli a deficitet?
Ha a diszkontláncok profitja a kereslet-visszaesés ellenére is nőtt, felvetődik a kérdés, miből nőtt? Mivel kompenzálták az ársapka miatti kiesést? Olyan termékek áremelésével, amelyekre nem vonatkozott az árszabályozás? Nyilvánvalóan. És hogy pontosan mennyivel? Nos, nem feltétlenül annyival, amennyit az energiaár-emelkedés okozott.
Továbbá, a versenyszektor bérhelyzete tovább javult, mert a munkaerőpiaci helyzet feszült. Így az is nyomja felfelé az árakat. Elképesztő anomália tapasztalható a multicégek alkalmazottainak fizetése és egy kezdő pedagógus fizetése között. Lassan már nem kell elmenni Angliába diplomával mosogatni, itthon is lehet nem magas képzettséget kívánó munkával egy sor hiányterületen egészen jó fizetést, magas béreket kapni.
Nem esik elég szó a nem versenyszektor béreiről. Az ápolóknak, a tanároknak, a kultúrmunkásoknak, a szociális szféra dolgozóinak is meg kell élniük. Ők is a Pennybe, a Lidlbe, az Aldiba mennek vásárolni. Ők is bérelnek lakást, csillagászati árakon. Sok százezer embert, választópolgárt jelent ez a kör.
Tudjuk, hogy nehéz terheket örököltünk a szocializmusból ezen a téren is, amit bizony sokkal hamarabb kellett volna orvosolni. De azt is tudhatjuk, hogy Magyarországon ez azért olyan különösen tragikus, mert nálunk az öröklött eladósodás miatt még kevésbé volt lehetőség a szocializmusból öröklött aránytalanságok korrigálására, mint másutt. Sajnos azonban nemcsak nálunk van ez így. A piacgazdaság más országokban is éppúgy nem kegyes e területekhez, mint ahogy a szocialista rendszer nálunk nem volt. A bérek a szolgáltatások bizonyos területein másutt is lemaradnak a versenyszférától, bár nem annyira, mint nálunk. De bizony másutt is kevés az ápoló személyzet. Ezért szippantják Kelet-Európából külföldre a munkaerőt.
Elvileg ezt valóban tudhatnánk. De kit érdekel a múlt? Nem hiszik el az emberek, hogy bizony, nem lehet a múltat végképp eltörölni. Nagyon nehezen értik meg azt is, hogy a deviza nem hazai valuta, és az abban fennálló problémák mindig árfolyamzuhanáshoz vezetnek, ami viszont drágítja a kölcsönöket, növeli a belső inflációt, sodor a csődbe. És hogy ezzel a világon senki nem törődik rajtunk kívül, nem segít rajtunk se Brüsszel, se Amerika, se az IMF, senki. Ezt magunknak kell megoldanunk.
Nemigen van más megoldás, mint a valamivel nagyobb közteherviselés. Azok részéről is, akik eddig kifejezetten gazdagodtak az elmúlt harminc esztendőben. Különadóknak ugyan még a hírére is zuhant a forint, de hát nem is ad hoc dolgokra gondolhatunk. Alapjaiban kell átgondolni a magyar adórendszert. Több progressziót kell belevinni a rendszerbe a nagyobb arányosság érdekében. Ne mindent a természetes személyre, s annak fogyasztására hárítsunk. Ez még annál is nehezebb kérdés, mint a beruházási rátát fenntartani. Komoly modellezést, számításokat, felméréseket igényel. Kapkodni nem lehet.
Remélhetőleg valóban lecseng a 2023. évi nagy infláció, ahogyan azt a csökkenő tendencia mutatja is; az energiaköltségek oldaláról is enyhül a helyzet valamelyest. Talán elkerüljük a háború további eszkalációját, és a súlyos migránsproblémát. Most elsősorban a hazai piaci szereplők erkölcsén van a hangsúly az infláció elleni küzdelemben: mennyire használják ki a helyzeteket a maguk hasznára, de sajnos sokszor nem a haza javára. A társadalmi megítélésnek és a piacnak ebbe az irányba kellene hatnia. Kényszerítően. Ne legyen társadalmilag elfogadott a sokszor jogszerű, de erkölcsileg kifogásolható magatartás.
Szolidaritás, szolidaritás, szolidaritás! Az összetartás meghozza a gyümölcsét. És akkor majd el kell kezdeni közösen gondolkozni. Ebben benne lenne az agrárium átgondolása, a vízgazdálkodás és az ipari területek észszerű fejlesztése. A megfelelő lakásépítéssel le kell törni a csillagászati lakásárakat, okos lakáshasznosítási modelleket kell kidolgozni. A kezdő fiatalok helyzetének javítását meg kell találni. Mert a világ felgyorsult, s nekik nagyon nagy szükségük van az életkezdeti segítségre; arra, hogy belátható perspektíva legyen előttük. Meg kell kezdeni továbbá a nagy rendszerek érdemi reformját. A nyugdíjnál a gyermekalapú pontrendszeres modell bevezetését, az egészségügyben a nem a puszta piacosítás irányába lökését a szektornak, hanem valóban a jóllétet szolgáló megoldásokat. Még ha esetleg nem is trendi a mai koncentrációt erőltető világban. Kombinálni kell a decentralizációt a komoly technikát igénylő beavatkozások koncentrálásával. A cél mindenképpen a megelőzés és a helyi lakosság jobb ellátása. És oktatás, oktatás, korszerűen. A pedagógus-életpályamodellnél az indulás segítését kell elérni. Nagyobb önállóságot kell biztosítani a tanároknak, hogy több örömük legyen a munkában – legyen elég tanár. Természetesen a káros hatások központi szűrésének fenntartásával.
Nagyon sok nagy feladat áll előttünk. Egy biztos: csak összefogással érhetünk el eredményt.
A szerző közgazdász, professor emerita
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Shutterstock/AnemStyle)
