Dörzsölik a tenyerüket Angela Merkel ellenfelei s mindazok, akik úgy gondolják, hogy a német kancellár rájuk szabadította a muszlim veszedelmet. A kis északkeleti német tartományban, a Merkel szívéhez közel álló Mecklenburg–Elő-Pomerániában ugyan komoly figyelmeztetést kapott a willkommenskulturt egy éve túltoló, a társadalom hangulatát pedig csak lassan érzékelő kancellár, ám a menekültek és migránsok hullámán most hihetetlen népszerűségre szert tett populisták még korán örülnek. A most a másfél milliós tartományban és az előtte kapott pofonok ugyanis időben nagyobb aktivitásra, a bevándorlást érintő lépések után a népnek is tetsző szlogenekre kényszeríthetik a német elitet, amelyek lassíthatják az elfordulást a hagyományos pártoktól, s megállíthatják a csupán a migránsok kérdésére koncentrálók előretörését. Egy szó mint száz, a német kereszténydemokraták előtt tornyosuló gondok szemmel láthatók, ám még korai lenne leírni Merkelt. Mindezt csak azért kell előrebocsátani, mert a félelemre alapozott zsigeri, nemcsak a német, de az európai elitet is jelentős mértékben részben okkal sújtó, ám szintén túltolt indulatok sokszor a vágyakat vetítik ki realitásként. Különösen érvényes ez például Magyarországon, ahol a belpolitikai érdekeit érthetően szem előtt tartó, s ezt az összeurópai gondolkodás fölé helyező hatalom retorikáját nemhogy tompítanák, de még tovább erősítik a szolgalelkű szakértők s a média.
Az, hogy az Európára zúduló bevándorlók tömegét látva az átlagpolgár megijedt, csak természetes. Főleg Németországban, ahová a menekültek és migránsok túlnyomó többsége törekszik. A német társadalom az elmúlt évtizedekben megszokta az idegen kultúrákból érkezőket, s ha az integráció nem is igazán sikerült, a vendégmunkások a jóléti modell fenntartásának nélkülözhetetlen elemeivé váltak. Csakhogy Afrikától Afganisztánon át Szíriáig egyre távolabbról és egyre többen érkeztek, ami végképp ellehetetlenítette az integrációt, ráadásul a bevándorlók száma elérte a kritikus tömeget. Előttük a kapukat természetesen nem lehetett azonnal bezárni, s a többek között épp Magyarország jóvoltából hirtelen ráengedett hullámot befogadva Merkel csak a nagyobb katasztrófát előzte meg. Hibázott ugyanakkor abban, hogy nem tette nyilvánvalóvá az ajtók záródását. Ha ugyanis addig az európai elittel egyetemben nem is kezelte súlyának megfelelően e folyamatot, a probléma nagyságát éreznie kellett volna. Ahogy érezte is, de lassan és megkésve. Mára egyértelmű, hogy Németország sem fogadja tárt karokkal a bevándorlókat, szigorított a szabályokon, ám ezt csendben, megfontoltan, poroszos alapossággal tette. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy lépett, ám tudatosan nem csatlakozott a tele szájjal üvöltőkhöz. Ha csak ennyi lenne Merkel bűne, akkor az megbocsátható, s az általában racionális németek meg is fogják ezt neki bocsátani. Főleg, ha a valójában az idővel versenyt futó német kormány képes lesz konszolidálni a migránsok okozta válságot, s a társadalom figyelme újra az egyébként emellett létező egyéb problémák felé fordul. Mert ezekből van még bőven, s az újsütetű rendszerellenes pártok egyáltalán nem foglalkoznak velük. Ma ugyanis elég, ha a bevándorlók által legkevésbé érintett, egyébként a turizmusból jól élő, az ide befutó Északi Áramlat jelentette előnyt is élvező, a munkanélküliség által nem sújtott Mecklenburgban az Alternatíva Németországért felvillantja a migránsok problémáját, s learatja a felturbózott félelem voksait. Mindezek fényében ugyancsak elgondolkodtató, hogy tényleg a félelmekre alapozott Európában akarunk valójában élni?!
