Ma már a háború hasonlít egy sporteseményhez, le van fektetve, milyen ruhában kell hadakozni, milyen eszközöket lehet bevetni, s melyeket tilos. Az emberiség már a kőkorszakban használt mérgeket, később is, majd a glóbusz az első világháborúban megismerkedett a gázálarcos katona képével. Aztán Vietnamban jött az Agent Orange, majd Halabzsában az almaillatú halál, s a nagyon gyanús gázai csapás, amely talán fehér foszfor volt, talán nem az, de égett. Ma már vannak repülőről ledobható gázkazetták furmányos, sose látott sebesüléseket okozó mérgekkel, amelyekre nincs ellenszer. De azokat úriember nem használja.
Csakhogy a háború soha nem volt elegáns, soha nem volt sport, és soha nem volt erkölcsös. A háborúkban valószínűleg mindig be fognak vetni vegyi fegyvereket, és mindig lesznek olyanok, akiket ez elborzaszt. A Nobel-békedíjat odaítélő oslói akadémia úgy látta, az eleddig nem ismert, de nagyon sokat dolgozó OPCW nevű szervezetnek kell megkapnia idén a nagy kitüntetést. A hágai központú szervezet a vegyi fegyverek leszereléséért küzd, kétség nem fér hozzá, hogy szándékai nemesek, s nem érdemtelenül kapta a díjat. Kissé távolabbról szemlélve a helyzetet mégis kérdések merülnek fel a világ legátpolitizáltabb díja kapcsán. Vajon miért van az, hogy az OPCW épp most és épp Szíria kapcsán került a bizottság látókörébe? Szíria vegyi arzenálja tudott volt évtizedek óta, csak annyi történt, hogy épp most írták alá a megállapodást, hogy a szóban forgó fegyvereket le kell szerelni. Szíriában folyik a vérfürdő, fegyveres bandák garázdálkodnak az egyre romosabb városokban, a hadsereg folyamatosan az utcákon van, de mindez teljesen mellékes, a lényeg a vegyi támadás, amely minden bizonnyal valóban megtörtént, ám senki se tudja, ki is hajtotta végre.
Nagyon aggasztó azt látni, hogy a Nobel-békedíjat pillanatnyi politikai kegyelemből is meg lehet kapni. Amikor Al Gore részesült a kitüntetésben, aki amerikai alelnökből lett a klímaváltozás elleni küzdelem első számú prófétája, már látható volt, hogy az akadémia nem tudja magát függetleníteni a politikától. Azóta kapott egy sor szervezet és ember, aki az amerikai politikai érdekekkel egybevágó célokért küzd, mint például az Európai Unió, amelynél azért van békésebb társaság a világon, vagy Barack Obama, aki hivatalból sem tehet mást, mint küzd az amerikai célokért. Mondani sem kell, hogy a most díjat kapott vegyifegyver-ellenes társaságnak volna egy sor kérdése a 2009-es díjazotthoz, minthogy az Egyesült Államoknak rengeteg vegyi fegyvere van, s Dick Cheney alelnök szerint nemzetbiztonsági szempontból helytelen döntés lenne leszerelni azokat. Izrael hagyományosan nem beszél arról, mit is rejtenek titkos raktárai, s Oroszország is bőven mesélhetne, mit semmisített meg, és mit hagyott meg működőképesen.
Nagyon kell szurkolni azért, hogy az OPCW sikeres legyen, és Szíria valóban megszabaduljon vegyi fegyvereitől, de valószínűtlen, hogy akkor a háborúra bármikor hajlandó államok vezetői maguk is úriemberek módjára követnék a példát. Ebben az esetben viszont a Nobel-díj áttételesen csak egy újabb csapás Szíriára, a lator államra, amely nem tud viselkedni, és a nyugatiak tanítják meg a civilizált háborúskodásra. Pedig Szíria már eleget vérzett.
Sitkei Levente
